A barlang egyébként csodálatos látványvilágát csak a legtapasztaltabb búvárok láthatják testközelből. A 19. századtól kezdve számos tudós, illetve búvár munkája alapozta meg, hogy ma már előre lefektetett vezetőkötelek segítségével haladhatnak végig a járatokban az igazán gyakorlott merülők. E kuriózum miatt a világ legtávolabbi területeiről is ideutaznak a kalandvágyó, de megfelelő rutinnal is rendelkező búvárok.

Már a barlang felfedezésének története is egészen egyedülálló. Molnár János vegyész, patikus 1859-ben megjelent, a Lukács-fürdőről írt tanulmányában a Malom-tó környezetéről is beszámolt, megpróbálta beazonosítani annak forrását. Eközben észlelte, hogy a víz utánpótlását biztosító alagút barlangban folytatódik. Ezután segítőivel felfedezett egy hasadékot a Malom-tó mögött magasodó József-hegy oldalában, majd a néhány méterrel a tó vízszintje fölött lévő kis barlangot is megtalálták. Molnár egyik bátor kollégája leereszkedett, és saját szemével látta bent a vizet, de lámpájával nem tudta megállapítani, mekkora a nagyobb üreg kiterjedése. Akkoriban úgy képzelték, hogy mindössze egy nagy kiterjedésű, vízzel teli üreg található a József-hegy gyomrában, és ez biztosítja a Malom-tó vízellátását.

Ma már tudható, hogy nem csupán egy üreg, hanem szerteágazó barlangrendszer húzódik a Rózsadomb alatt. Eddig 7 kilométernyi járatot fedeztek fel, és megjósolni sem lehet, milyen hosszú merülésre alkalmas érintetlen szakasz van még a mélyben. A kutatások ennek kiderítésére napjainkban is zajlanak.

A tűzszerész búvárok két merülést hajtottak végre kétszer három fős csoportokban a Molnár János-barlangban. Több órát töltöttek víz alatt. A legalacsonyabb pont, amit elértek, 34 méter mélységben volt. Török László zászlós, az MH 1. HTHE tűzszerész búvár rajparancsnoka elmondta, a változatos körülmények között zajló kiképző merülések növelik a katonák fizikai és mentális felkészültségét. A változatos helyszíneken szerzett tapasztalatok növelik az önbizalmat és segítenek leküzdeni a váratlan akadályokat az éles szituációkban – tette hozzá a zászlós, aki kiemelte: „A legnagyobb különbség a barlangi és a nyílt vízi merülés között maga a zárt tér, amely egy plusz terhelést jelent mentálisan, hiszen itt a búvár nem emelkedhet a felszínre, ha vészhelyzet adódik. A váratlan szituációkat is a mélyben kell kezelni."

A tűzszerész búvárok felkészülésképpen korábban a kőbányai pincerendszerben hajtottak végre zárt téri merülést, illetve uszodai körülmények között gyakorolták az ön- és társmentő, illetve az orsó- és kötélkezelési technikákat. Ez utóbbi azért volt fontos, mert a Molnár János-barlangban előre lefektetett vezetőkötelek mentén kell haladni a járatokban. Az MH 1. HTHE tűzszerész búvár rajparancsnoka kiemelte, a kötél elvesztése ilyen esetben a búvár elvesztésével járhat, eltévedés esetén kevés esély marad megtalálni a kijáratot.

Ügyelniük kellett a búvároknak a megfelelő uszonyozási technikára és a helyes lebegésre is, hogy ne ütközzenek a szikláknak, mert ez hordalékot képez a járatokban, nehezítve az amúgy sem tökéletes látási körülményeket. „A műveletek során a tűzszerész búvár általában egyedül dolgozik a víz alatt. A barlangban viszont magukon kívül a társaikra is figyelniük kellett, hogy mindannyian épségben végre tudjuk hajtani ezt a kiképzési feladatot" – árulta el Török László zászlós, aki elégedett volt a katonák összteljesítményével csapatban és egyénileg is.

GALÉRIA