Konszolidáció a történelem színpadán

Szöveg: Kovács Dániel | 2013. április 7. 9:15

Megtorlás, majd amnesztia; nemzetközi nyomás és színlelt konszolidáció − ilyen és hasonló témák kerültek terítékre a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum dísztermében „Bosszútól az amnesztiáig” − büntetőpolitika, jogsértések és megtorlás 1956 és 1963 között címmel rendezett konferencián, április 5-én.

Hogyan alakult a forradalmárok sorsa a megtorlás éveiben? Erre a kérdésre alighanem tudjuk a választ. A konferencián elhangzott: minden korábbi rendszernél hatékonyabban, könyörtelenül zajlottak a letartóztatások. Az a kivételes szigor, az a rendkívül kemény ítélkezés, amely az ‘56 után meghurcoltakat sújtotta, túltett minden korábbi rendszer tevékenységén. Aztán − mondhatni váratlanul − 1963-ban tömeges amnesztia kezdődött.

Ha a történelmi folyamatokat a nemzetközi helyzet perspektívájából szemléljük, láthatóvá válik az események háttere, és ha tüzetesebben vizsgáljuk a hazai helyzetet, arra a kérdésre is választ kaphatunk, hogy valódi enyhülés vette-e kezdetét 1963-ban.

A hidegháború éveiben szinte természetes volt, hogy a kommunizmus igáját lerázni akaró szabadságharcosok törekvése felkeltette a nyugati országok, köztük az Egyesült Államok figyelmét. Bár fegyveres segítség nem érkezett, a forradalom leverését követő nemzetközi visszhang nagyban hozzájárult a későbbi amnesztiához.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa francia, angol és amerikai kezdeményezésre már 1956-ban napirendre tűzte a „magyar kérdést", és nyomásgyakorlás céljából évekig napirenden is tartotta. A Kádár-kormány küldötteinek megbízólevelét nem fogadták el, ami az itthoni vezetést meglehetősen hátrányos helyzetbe hozta.

Az elkötelezett antikommunista elnök, J. F. Kennedy már hivatalba lépésekor felszólalt a bebörtönzött forradalmárok érdekében. „Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, és bármekkora áldozatot követelne" − nyilatkozta a forradalom negyedik évfordulóján.

Az erélyes nemzetközi fellépés meghozta az eredményt − legalábbis látszólag. Általános amnesztiát hirdettek Magyarországon. Tény, hogy ez a folyamat nem egy elítélt cellájának ajtaját nyitotta meg 1963-ban. Ám a valóság azt mutatja, hogy korántsem beszélhetünk valódi konszolidációról. Kádár, amint elérte nemzetközi célját, és Magyarország lekerült a Biztonsági Tanács napirendjéről, cinikus módon mindent folytatott tovább. A kiszabadultak helyét új elítéltekkel töltötték fel, és ez a folyamat a nyolcvanas évekig tartott.

A folyamatot jól jellemzi, hogy ezekben az években az ország lakosságának a 0,33 százaléka volt börtönben. Ez is történelmi rekord.