Lapkelte
Szöveg: Révész Béla | 2016. október 22. 9:09„A közvéleményt meg lehet mérgezni, de csak olyan méreggel, amelyik ízlik neki” – írta Dosztojevszkij. 1956 októberére Magyarországon meggyűlölték azt a mérget, amelyet a Rákosi-féle diktatúra próbált hosszú évek óta naponta legyömöszölni a torkokon. A hazai sajtó ugyanúgy megtisztulásért kiáltott, mint a rendszer egésze, s mint minden forradalomban, egyik a másik nélkül nem is működhetett volna.
Rákosi hatalma Sztálin halála után kezdett el repedezni. Az új szovjet vezető, Hruscsov nem volt hízelgő véleménnyel róla. Már 1953-ban Moszkvába rendelte, ahol szemére hányták kompromisszum-képtelenségét és személyi kultuszának építését. A következő két esztendőben Rákosi látszólag önkritikát gyakorolt, valójában folyamatosan a miniszterelnökké tett Nagy Imrét próbálta kiszorítani a hatalomból. Ez 1955-ben sikerült is neki, Nagy helyére Rákosi hű embere, Hegedüs András került. 1956. február 14–25. között tartották Moszkvában a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusát, ahol Hruscsov elmondta híres beszédét, szembefordulva a sztálini politikával és a személyi kultusszal. Rákosi, a néhai diktátor legjobb magyar tanítványa, nem értett a szóból, így júliusban Hruscsov eltávolíttatta a magyar politikai életből. Az egykori első titkár véglegesen a Szovjetunióba távozott, az ottani vezetés haza sem engedte többé. Bukása előtt maga kérte „felmentését", többek között ezzel indokolva „döntését": „a személyi kultusz és a szocialista törvényesség terén elkövetett hibáim megnehezítik a pártvezetőség számára, hogy a Párt figyelmét teljes egészében az előttünk álló feladatokra összpontosítsa."
Gerő Ernő a Magyar Rádióban.
Megszólal a néma sajtó
Mit tudott minderről a közvélemény, amelynek egy működő társadalomban a sajtó biztosítja a lehető legszélesebbre tárt információs kaput? Nem sokat. Rákosi önkritikái soha nem jutottak el a tömegekhez, csupán a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) szűk vezetése tudott róla. A hruscsovi beszédről egy szó sem jelenhetett meg, és Moszkva magyarországi vonatkozású hatalmi játszmái is homályban maradtak. A kor legbefolyásosabb orgánuma az MDP napilapja, a Szabad Nép volt. Az újság a Rákosi-féle propaganda kiszolgálójaként funkcionált, ám az elégedetlenség még annak szerkesztőségét is elérte. A koncepciós perek tömegét, a napnál is világosabb politikai hibákat, a gazdasági hanyatlást egyre nehezebb volt megmagyarázni. Lassan az értelmiség is felbátorodott, s egyre többen javasolták, kérték, követelték Rákosi távozását. Ez meg is történt, s bár a vezér Moszkvába utazása történelmi pillanat volt, a hírekre éhes tömeg csak a Szabad Nép szigorúan szerkesztett, háttér-információktól mentes anyagából értesült a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének ülésén történtekről. Rákosi utódja Gerő Ernő lett, aki azonban nem tudta megfékezni az egyre jobban és bátrabban szárnyait bontogató sajtó- és szólásszabadság érdekében tett próbálkozásokat. A legjelentősebb fórumnak az Irodalmi Újság számított, amely a Nagy Imre-féle politikai vonalat támogatta, s gyakorlatilag az 1956-os forradalom szellemi táptalajaként funkcionált. Érdekes, de már az említett pártlap, a Szabad Nép szerkesztőségében is elszabadultak az indulatok, olyannyira, hogy belső tisztogatást kellett elrendelni, melynek során eltávolították a pártot és annak vezetését kritizáló munkatársakat.
Új hangok
A forradalom kitörése mintha zsilipet nyitott volna meg az addig tétlenségre és a valóság megszellőztetéséért súlyos szankciókra kárhoztatott hazai sajtóorgánumok előtt. Az 1956-os események rövidsége miatt természetesen elsősorban politikai lapokról beszélhetünk, amelyek régebben betiltott vagy újabb politikai irányzatokhoz, csoportokhoz, pártokhoz kapcsolódtak. Ilyen volt a Népakarat, a Függetlenség, a Kis Újság, a Magyar Ifjúság, a Magyar Szabadság vagy az Új Magyarország. Annak egyszerű oka volt, hogy ennyire gyorsan álltak fel a szerkesztőségek és ilyen ütemben tudták elkészíteni és utcára juttatni az újságokat: semmiféle engedélyre nem volt szükség a lapindításhoz. Az események legnagyobb vesztese természetesen az ezerszer elátkozott propagandalap, a Szabad Nép lett. Bár a szerkesztőségben villámgyorsan többségbe kerültek a változást követelő újságírók, s október 23-án vezércikkben álltak a forradalmi ifjúság követelései mellé, a tömeg még aznap megrohamozta a pártlap székházát. Az újság annyira lejáratta magát az éveken keresztül harsogott rosszízű propagandával, amit néhány nap alatt képtelen volt feledtetni. A lap október 29-én jelent meg utoljára, de hiába próbált nyilvánvaló hitet tenni a forradalom mellett, „az utcákon inkább égették, mint olvasták". A kommunisták az akkor létrejött Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Intézőbizottságának döntése értelmében megszüntették a Szabad Népet, és november 2-től új pártújságot indítottak Népszabadság néven.
Megjelenik a Magyar Honvéd
A régi és új lapok tengerében felbukkant egy újság, amely önmaga definiálása és a mögötte álló intézmény révén is az egyik legfontosabbá vált a forradalom eseményeiben: a Magyar Honvéd.
A Honvédelmi Minisztérium (HM) saját napilappal, a Néphadsereggel rendelkezett 1948 óta. Az, hogy „rendelkezett", szó szerint értendő. A tárca tisztviselői által vezérelt irányítással működő újság nyolc éven át zökkenőmentesen prosperált a Rákosi-rendszer kívánalmainak megfelelően. Október 23-án azután – ha rövid időre is – minden megváltozott. A Bajcsy-Zsilinszky úton lévő szerkesztőségben Zsolt Róbert százados, ügyeletes szerkesztő munkatársai egész nap a várost járták, színes és izgalmas tudósításokat hoztak a tüntetések helyszíneiről. A százados felsőbb utasításra várt: mi jelenhet meg és mi nem? Miután közelgett a lapzárta, az utasítás azonban csak nem akart megérkezni, Zsolt Róbert úgy döntött, propaganda-anyagok helyett a helyszíni riportokkal tölti meg a másnapi lapszámot.
A külső megújulása természetesen teljes tartalmi változással párosult. A szerkesztőség tagjai valósággal lubickoltak a cenzúramentes légkörben. Izgalmas, színes tudósításokat szállítottak, ott voltak mindenhol, ahol történt vagy történhetett valami érdekes. Mai napig legendás példa Fraknói Iván őrnagy riportja a Rákosi- és a Gerő-villáról. (Gerőt a szovjetek október végén kimenekítették az országból.) A Magyar Honvédnak volt ráadásul egy óriási előnye a többi újsághoz képest. A Honvédelmi Minisztérium pontos és részletes információkkal látta el, így a szovjet csapatok záhonyi határátlépéséről és előrenyomulásáról is ők számolhattak be elsőként.
Az utolsó bástya
A szovjet invázió napján, november 4-én a Magyar Honvéd elhallgatott. Pár nap kellett hozzá, hogy az újságírók magukhoz térjenek a sokkból, és újra beüljenek szerkesztőségi székeikbe. Ismét munkához láttak, mondván, a helyzet fokozott aktivitást követel a sajtó részéről. November 12-én jelent meg a következő szám, amelyben Magyarország függetlenségét követelték. Másnap a magyar hadsereg helyzetét elemezték a megváltozott szituációban, s a rend megszilárdítása mellett kardoskodtak. November 22-én egyedüli orgánumként a Magyar Írószövetség nyilatkozatát hozták a címlapon, hitet téve a szövetség mellett, mely „a magyar nép forradalmi követeléseit maradéktalanul magáévá teszi és azokért minden erejével harcol."
Azt már tudni lehetett, hogy a Magyar Honvéd sorsa megpecsételődött. Az újonnan felállított szovjet vezérlésű kormány, háta mögött az idegen fegyverekkel, nem tűrte a kritikát és a reformgondolatokat. November 23-án, éppen egy hónappal a forradalom kirobbanása után került utoljára utcára a Magyar Honvéd, benne Vajda Gábor szerkesztő rekviemnek is beillő vezércikkével, amelyben szabadságot és függetlenséget kívánt nemzetének, egyben kijelentette: a forradalom nem bukott el, eszméje tovább él.
A szerkesztőség még elkészítette a Magyar Honvéd 12. számát, az azonban már soha nem jelent meg. Az új hatalom gyorsan és eredményesen hallgattatta el mindazokat, akik a forradalom mellett tettek hitet. Münnich Ferenc, a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztere egy tollvonással szüntette meg a Magyar Honvédet, újságíróit és szerkesztőit pedig szigorú vizsgálat után többnyire száműzték az értelmiségi színtérről. A Magyar Honvéd sok laptársánál később kapcsolódott be a forradalmi eseményekbe, ám mindenki másnál tovább bírta. A legtöbb újságot már régen betiltották, a nyomdákat a szovjetek őrizték, amikor „A Magyar Honvédség lapja" még mindig küzdött saját eszközeivel az ország igazáért.
A forradalom vérbe borításával – és az azt követő döbbent csend évei alatt – a magyar sajtó visszakerült oda, ahonnan kitört október 23-án. Újra a rendszer kiszolgálójává, a propagandagépezet részévé vált. A honvédség hivatalos lapja újra a Néphadsereg lett, és 34 évet kellett várni, hogy a Magyar Honvéd feltámadjon. A rendszerváltás utáni új lap első száma szimbolikusan 1990. március 15-én jelent meg.
