Megszállottak

Szöveg: Szabó Béla | 2014. február 17. 12:57

Hét katona, mintegy negyvenezer ugrás, negyvenhez közelítő átlagéletkor: kevesen tudják, hogy a katonai ejtőernyős-válogatott, valamint az „utánpótlás” egyben a nemzeti válogatottat is jelenti, és beosztásuk ellátása mellett már évek óta szállítják a tiszteletre méltó eredményeket.

„Függőjátszma" válogatott módra

A válogatott keret katonái – Bánszki Tamás százados, az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis ejtőernyős-részlegének vezetője kivételével – az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis speciális ejtőernyős-kiképzőcsoportjában teljesítenek szolgálatot. A sport számukra csak a hab a tortán, amelyért nem csekély, sokszor anyagi áldozatot is hoznak – derült ki a Dér László nyugállományú főtörzszászlóssal, a válogatott edzőjével és Varga Tamás zászlóssal, a csapat kapitányával folytatott beszélgetésünkből.

Találkozónk apropóját az adta, hogy tavalyelőtt és a múlt év végén az Egyesült Arab Emírségekben, közelebbről Dubajban megrendezett ejtőernyős-világbajnokságokon több tucat nemzetet megelőzve egyszer bronzérmet nyertek, másszor pedig az előkelő negyedik helyen végeztek. „Lehetett volna jobb is" – mondja Varga Tamás, és csodálkozó tekintetemet látva az edzővel közösen kezdenek beavatni a kulisszatitkokba.

A válogatott nem csak célba ugrásban profi

Az elmúlt öt esztendőben a különböző (felnőtt és junior) Európa- és világbajnokságokon, civil és katonai világkupákon, világjátékokon egyéni célba ugrásban négy arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet nyertek, csapat célba ugrásban pedig egy első, két második és egy harmadik helyezést „hoztak" a hadseregnek és az országnak. Sajnos – mondják –, a gazdasági helyzet, az egyre szűkülő források az ejtőernyőssportban is éreztetik hatásukat. Csupán példaként említik, hogy a hadsereg tavaly az öt esztendővel ezelőtti tizenötmillió forint felénél kevesebbet tudott csak kigazdálkodni erre a célra. Idén még rosszabbak az előrejelzések: jó, ha az eredeti összeg húsz százalékával számolhatnak.

Persze minden egyes forintot örömmel és köszönettel veszünk – mondja Dér László –, de azt tudomásul kell venni, hogy az ejtőernyőzés drága sport. A legnagyobb költséget a repülőgépek vagy a helikopterek kerozinja jelenti, de például ahhoz, hogy a különböző nemzetközi versenyeken indulni tudjunk, az adott szervezetek éves tagsági díját is be kell fizetni. Az útiköltség (repülés, szállás, étkezés) sem csekély összeg, főleg, ha nem Európában rendezik meg az adott versenyt.

A kiképzési ugrások a versenyekre való felkészülést is segítik

Szavaikból az is kiderül, hogy az anyagi források szűkössége miatt a korábbi évekhez képest feleannyi felkészülő (edző) ugrást tudnak végrehajtani, márpedig a rendszeres gyakorlás, tanulás ebben a sportban is a siker egyik legfontosabb feltétele.

Ahogy hallgatom őket, egyre nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy igazi megszállottak, mert nem panaszkodnak, csak tényeket közölnek, s nem várnak a csodára, maguk is mindent megtesznek helyzetük javításáért. A Magyar Honvédségtől kapott „apanázs" kiegészítésére létrehozták a Szolnok Honvéd Ejtőernyős-sportegyesületet, amely ma már közhasznú egyesületként, több pályázaton is sikeresen gyűjti a forintokat. Sőt, tudom meg, a válogatott keret versenyzői – főleg a juniorok, az utánpótlás tagjai – saját forrásból nem csekély összeget áldoznak a hadseregnek és az országnak is elismerést hozó „hobbijukra". Amikor például rákérdezek Varga Tamásra, ő mennyit vesz el egy évben ilyen célokra a „konyhapénzből", csak ötöl-hatol, de azért érzékelem a szavaiból, hogy nem ezrekben mérhető az összeg.

Az értékelésnél az számít telitalálatnak, ha az ejtőernyős lába pontosan egy 2 centiméter átmérőjű körre érkezik. A világbajnokságon negyven ugrásból összesen csak tizenöt centimétert „hibáztak". Volt csapat, amelyik háromszázat…

De megszállottak lévén, nem is ez izgatja őket a legjobban, hanem a sportág jövője. Látják, tapasztalják, hogy egy-két igazán gazdag ország kivételével mindenki hasonló problémákkal küzd. Itthon az sem véletlen, hogy a katonai válogatott egyben a nemzeti is – nem csorbítandó a katonák érdemeit, felkészültségét –, nemcsak azért, mert ők a legjobbak, hanem azért is, mert civil sporttársaik még rosszabb helyzetben vannak. Ahogy sok más sportágban és egyéb területen, a volt nagy szponzorok egyre szűkítik a támogatásukat, így a civileknek még annyi lehetőségük sincs, mint katonatársaiknak.

Ami pedig a hadsereget illeti – folytatja Varga Tamás –, a legnagyobb gond az utánpótlás kérdése. Közel negyven év az átlagéletkorunk, s bár az ejtőernyős célba ugrást akár ötvenévesen is lehet sikeresen – válogatott szinten – űzni, azért jó volna látni a bennünket a trónról letaszítani kívánó feltörekvő nemzedéket. Mint ahogy tettük mi is annak idején.

És megint csak a pénz – derül ki a folytatásból –, mert tehetséges fiatalokból ugyan nincs hiány, de egyre többen kényszerülnek választani a biztos (családi) megélhetés és a „hobbi" között. Különösen elszomorító – mondják –, amikor nemcsak egy válogatott sportoló, de egyben katonatárs is a leszerelést választja anyagi okok miatt, mint az a közelmúltban megtörtént.

A dubaji csapat: Orsi László főtörzsőrmester, Kollár Gábor százados, Varga Tamás zászlós, Bánszki Tamás százados és Olejnyik Roland szakaszvezető

Hallgatva az edzőt és a csapatkapitányt, egyre inkább megértem, miért is mondta Varga zászlós a dubaji bronzéremre, hogy „lehetett volna jobb is". De az is eszembe jut, hogy ehhez kellett az ő hozzáállásuk és sok apró, néha nem anyagi segítség is. Mert mint többször is hangsúlyozzák, a „86-osnál" rengeteg támogatást kapnak: innen-onnan azért mindig csurran-cseppen repülési idő, az alakulat vezetése mindenben támogatja a válogatott keretet, és még folytathatnánk a sokszor csak gesztusokban mérhető segítségek sorát.

A válogatott vezetőivel folytatott beszélgetés után számtalan gondolat foglalkoztatott, és egy nagyon megmaradt bennem. Mégpedig az a hit és szeretet, ahogyan sportágukról, annak jövőjéről beszélnek, és nemcsak a katonai ejtőernyőzésről, hanem civil társaik problémáiról is.

Csak arra tudok gondolni: ha csak egy picikével is több jutna az anyagi javakból (nemzeti szinten) erre a sportágra, talán nem csak úszásban, vízilabdában és kajak-kenuban lehetnénk sportnagyhatalom.