Örökség és útravaló

A november 1-jétől a Magyar Honvédség
brüsszeli NATO–EU Katonai
Képviselő Hivatalt vezető tábornokról
sok minden kiderül a beszélgetés
során. Bár nagyon fiatalon kínálták
fel számára az MH ÖHP parancsnoki beosztást,
és kapta meg a második tábornoki
csillagot, mégsem riasztotta el a feladat
nagysága: lehetőséget látott benne.

„Első reakcióm a meglepődés volt,
majd az a jóleső érzés, hogy elöljáróim
alkalmasnak találtak erre a beosztásra.
Bár valóban nem a hagyományos katonai
karriert futottam be – szakasz-, század-,
zászlóalj- stb. parancsnok –, de
előző beosztásaimban, többek között a
műveleti központban eltöltött idő alatt
mindvégig összhaderőnemi szinten kellett
terveznünk és szerveznünk, tehát
nagyjából tudtam, mit is vállalok.
"

Újonnan kinevezett parancsnokként
– az „ezer rá váró feladatból" – minden
fellengzős máz nélkül három olyan területet
emel ki, amelyre különös figyelmet
kívánt fordítani: a személyi állomány
megtartását, problémáik kezelését;
a gazdálkodás racionalizálását; a kiképzés,
valamint a missziós és az országvédelmi
feladatok optimális összehangolását.
Úgy látta, hogy a személyi
állomány mindenekelőtt egzisztenciális
problémákkal küzd. Persze az állománykategóriák
között vannak különbségek,
de az ország teherbíró képessége
a hadseregben is „kézzel fogható".
Amíg a tisztek, zászlósok, altisztek nagy
többsége az egyre szűkülő források ellenére
is kitart, mert hivatásnak tekinti a
szolgálatot és ezért hajlandó ésszerű áldozatokat is hozni, addig a legénységi állományú katonák sajnos ezt legtöbbször nem tehetik meg. Ebben az állománykategóriában
hatalmas a kiáramlás,
a fluktuáció. Látni való: a versenyszférával
szemben – különösen a dunántúli
megyékben – anyagiak hiányában
nem tudnak alternatívát kínálni számukra.
Nyolcvan-százezer forintos fizetésből
nemcsak családot nem lehet eltartani,
de egzisztenciát is nehéz lenne
teremteni. Míg az előző kategóriákban
tudtak megoldást kínálni – előmenetel,
pályamodell stb. –, addig a legénységi
állomány esetében (rajtuk kívül álló
okok miatt) nem tudtak előrelépni.
– Ezt – mondja a tábornok –, ha úgy
tetszik egyfajta kudarcként éltem meg.

A gazdálkodás volt a másik traumás
terület. Az egyre szűkülő források miatt
megpróbált összhangot teremteni a fejlesztés–
fenntartás–megóvás „ördögi körben".
Beosztása átvételekor a Magyar
Honvédség-szintű gazdálkodás is az ő
feladata volt, szerencsére ma már ezt a
felelősséget levették a mindenkori ÖHP parancsnok
válláról. Ez jó is, meg rossz is
– mondja. Jó, mert a parancsnoknak csak
azzal kell foglalkoznia, ami az „alaprendeltetése",
rossz pedig azért, mert amit
eddig el tudott/kellett intéznie saját hatáskörben,
azt most „kérnie kell".

Amikor egy-egy példát kérek tőle e
terület sikerére, illetve kudarcára, gondolkodás
nélkül válaszol.

„Siker a működőképesség megtartása,
sőt esetenként a fejlesztés – például a
Gripenek repült óráinak jelentős megemelése,
a Mistral és Kub rakéták két
esztendő utáni újbóli éleslövészetének
„összehozása", de ide tartozik az is, hogy
ebben az évben például ki tudtunk „gazdálkodni"
két zászlóaljszintű komoly,
összfegyvernemi gyakorlatot is. Kudarcról
nem beszélhetek, legfeljebb arról,
hogy az alakulatok parancsnokaival
közösen, nap mint nap azért küzdünk,
hogy a korábban említett „ördögi körben"
mindenkinek kihozhassuk a legoptimálisabb
megoldást.
"

A kiképzés, a felkészítés rendjének
megreformálását említette harmadik fő
feladataként, s erről a területről – komplexitása
miatt – többet is beszélgettünk.

„Beosztásom átvételekor eltökéltem,
hogy megpróbálok egyfajta egyensúlyt
teremteni a missziós, valamint az országvédelmi
feladatokra történő felkészítésben,
ugyanis több kihasználatlan
lehetőséget láttam ezen a területen."

Rengeteg dolgot sorol fel, de – mivel
felhatalmazott rá – csak néhányat idézek
ezek közül. Az elmúlt években a
Magyar Honvédség csaknem minden állománykategóriája
a legkülönbözőbb
hazai és külföldi iskolákban, tanfolyamokon
bővítette ismereteit, illetve a
világ számos forrongó pontjának műveleti
területén szerzett harci tapasztalatokat.
Csakhogy e tapasztalatok átadásának
– az aktuális missziós felkészítéseken
túl – nem volt intézményesített
fóruma, így e tapasztalatok nem jelentek
meg mindig a súlyuknak megfelelően
az ország védelmére történő felkészítésben.
Leegyszerűsítve – fogalmazott
Domján tábornok –, ki, hol tanult, melyik
misszióban szolgált, úgy adta át tapasztalatait.
Nem volt minden területen egységes
harc- és más szabályzat, „elfelejtettük"
a módszertani felkészítéseket,
és még folytathatnám a sort.

Nos, ezen a területen a tábornok két
dolgot tud regnáláshoz kötni: egyrészt
kezdeményezésére – elöljárói beleegyezésével
és támogatásával – jelenleg
is mintegy negyven kiképzési dokumentum
ki- és átdolgozása folyik, illetve
bevezették a missziós felkészítésbe
az úgynevezett bemeneti követelményeket,
amelyek áttételesen az országvédelmi
feladatok ellátására is hatnak.
Vagyis csak az mehet misszióba, aki
nem csak az alapvető katonai ismeretekkel rendelkezik, ehhez viszont megteremtették
a felkészítés komplex feltételeit
is. (Sikeresen, hiszen legutóbb
a hétszázötven misszióba jelentkezett
katonából csupán ötvenen „véreztek el"
az első rostán, de ők sem véglegesen:
kaptak fél, egy évet a hiányosságok pótlására,
s újból aspirálhattak.)

Szó esett arról is, hogy a tábornoknak
közel egy esztendejébe került, mire – az
összes alakulatot végiglátogatva – megismerte
a rendszer minden elemének
problémáit, és elkezdhette a tervezést,
saját elképzeléseinek kialakítását. Lévén,
hogy csak alig két esztendőt töltött
el az MH ÖHP élén, tapasztalta és érzékeli,
hogy ebben a beosztásban azért több időt
kellene eltölteni ahhoz, hogy bárki is
„maradandót alkothasson", vagyis végigvigye
eltervezett feladatait.

Nem volt megkerülhető az a kérdés
sem: van-e „univerzális" parancsnok,
vagyis biztos, hogy egy adott beosztásra
kinevezett vezető mindenhez csalhatatlanul
ért?

„Rossz úton jár, aki így gondolkodik
– mondja a leköszönő parancsnok. Én
azt vallottam, és azt a gyakorlatot követtem,
hogy egy adott szervezet vezetőjének
a stratégiai irányt kell megszabnia,
és annak eléréséhez a felkészült
és nagy szakmai tapasztalatokkal rendelkező
(fegyvernemi) helyetteseire kell
támaszkodnia, számukra a lehető legnagyobb
mozgásteret biztosítva."

A beszélgetés végén már csak egy kérdés
maradt: milyen „útravalót" visz magával
Brüsszelbe a volt ÖHP parancsnok?

„Elsősorban azt, hogy jó pályát választottam,
semmit sem bántam meg,
aztán megtapasztaltam, hogy a pozitív
értelemben vett karrier érdekében érdemes
áldozatokat hozni – ha ezt sokszor
nem is mi, hanem a családunk teszi meg.
Végezetül pedig meggyőződésemmé
vált ebben a beosztásban is, hogy senki
sem csalhatatlan, és bármilyen magas
beosztásba is helyezte a „sors", ne felejtse
el, honnan indult. Mindig támaszkodjon
parancsnoktársai (beosztottjai)
segítségére, és mindenkori döntéseit a
megfelelő – a legnehezebb életkörülmények
között élő, de a „szakmát", a hivatást
szerető, bármilyen rendfokozattal
rendelkező vagy nem rendelkező katonák
érdekeit is figyelembe vevő – empátiával
hozza meg."

Szabó Béla

Fotó: Dévényi Veronika, Galovtsik Gábor, Rácz Tünde, Szűcs László és Tóth László

Forrás: Magyar Honvéd 2013. november