Sajtó/szabadság
Szöveg: Révész Béla | 2016. március 15. 7:09Azt, hogy a szólásszabadság iránti vágy milyen fontos szerepet játszott az 1848-as forradalom kirobbanásában, jól érzékelteti a 12 pontba foglalt követelések sorrendje, hiszen mindjárt az első tétel: „Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését”. De valóban ennyire katasztrofális állapotban volt a hazai sajtó? Mit ért el a forradalom ezen a téren, és milyen következményekkel járt a médiapluralizmus a bukás utáni időkben?
A Pilvax kávéház a reformkorban.
A forradalmat megelőző évtizedben a technikai fejlődésnek, a nyugati mintáknak, a reformtörekvéseknek és a társadalmi igények átalakulásának köszönhetően óriási változások történtek a hazai sajtó területén. A szó intézményes értelmében a magyar sajtó az 1830-as és 1840-es években alakult ki, és kezdte a saját útját járni. Széchenyi István volt az, aki Jelenkor című lapjával meghonosította a nagy alakú, angol lapformát és a háromhasábos szedési technikát, Kossuth Lajos pedig vezércikkeivel új sajtóstílust teremtett: a vélemény-újságírást.
A Jelenkor mellett Kossuth Országgyűlési Tudósítások, majd Törvényhatósági Tudósítások című kéziratos lapja jelentette a legnagyobb szenzációt. A kéziratos formátumot és a „magánlevelezés" címkét a cenzúra léte indokolta: ezekre ugyanis nem vonatkoztak az előírások. Bármennyire is óvatos volt azonban Kossuth, az osztrák udvar nem nézte jó szemmel az álcázott politikai véleménynyilvánítást, és végül Metternich 1837-ben betiltatta a lapot, Kossuthot pedig felségsértés miatt háromévi börtönre ítélték.
Ne feledkezzünk meg a tabloid sajtóról sem. A bulvár ilyen-olyan formában már jelen volt, de igazán 1832-ben indult hódító útjára a Penny Magazinok formájában, amikor a technika lehetővé tette, hogy rajzokat is olcsón és tömegesen nyomtathassanak a szöveg mellé. Kialakult a szaksajtó is, hamarosan az orvosi és az ipari kamara, a Tudományos Akadémia, de még az egyházak is önálló lapot indítottak. Habár a szó nyugati értelmében vett sajtó, illetve újságírás még nem honosodott meg nálunk, a létrejöttére már nem sokat kellett várni.
Piacrobbanás
Ami az 1830-as években elkezdődött, az a következő évtizedben csúcsosodott ki. Mindenekelőtt kialakult az országos terjesztés, a posta heti négy alkalommal szállított vidékre (ez 1848-ra mindennapossá vált), így az olvasók mindenhol hozzájuthattak a gyors és általában pontos információkhoz. Az előfizetések száma folyamatosan emelkedni kezdett. A legkényesebb téma továbbra is a cenzúra maradt, amelyet pedig a megváltozott piac is tovább alakított. A Helytartótanács például külön hivatalt hozott létre, ám hamar kiderült, hogy a magyar cenzúrahivatalnokok inkább a kapcsolati tőkéjük, semmint a hivatali szempontok alapján döntenek egy-egy termék javára vagy ellenére.
A változást azonban már így sem lehetett elkerülni. Újabb és újabb újságok láttak napvilágot, a hírlapok iránt mutatkozó kereslet ugrásszerűen megnőtt és soha nem látott méreteket öltött. A legfontosabb nóvum a készítés struktúrájában is bekövetkezett: létrejött az újságírói és szerkesztői hivatás, az e területen dolgozók immár nem mellékesen, hanem főállásban, fizetésért írták tele a termékeket, s a magyar sajtó intézménnyé vált. A hazai sajtóhelyzet tehát messze nem volt olyan tragikus, mint azt gondolnánk, de a cenzúrapolitika miatt a szó klasszikus értelmében vett sajtószabadságról valóban nem beszélhetünk. A forradalom egyik legfontosabb programpontja éppen ezért ennek a megvalósítását tűzte ki célul.
A legnagyobb játékos
1848. március 15-én bekövetkezett a magyar sajtó szempontjából is kiemelkedő jelentőségű változás. Ebben fontos szerepet játszott egy nyomdatulajdonos, akinek számos mítosz lengi körül alakját, s akinek neve egybeforrt március idusával. Landerer Lajos vállalkozó régi nyomdászdinasztiából származott, aki minden energiáját és pénzét a pesti cégébe ölte. 1840-ben társult Heckenast Gusztáv könyvkereskedővel, s ez a befektetés hamarosan busásan megtérült. A Landerer–Heckenast az ország legjobb minőségben dolgozó nyomdája lett, és különösen az újságkiadásban jeleskedett. Kevésbé ismert tény, hogy az éveken át tartó lobbizás hatására személyesen Metternich járt közben azért, hogy Landerer végre megkaphassa a lapalapítási engedélyt. (Nem mellesleg éppen a már említett Pesti Hírlapra, amely aztán tematikájában és külsejében is forradalmi változást hozott a médiapiacon.)
A forradalmi tömeg Landerer nyomdája előtt.
Landererről talán éppen ezért, vagyis a bécsi udvarral ápolt jó viszonya miatt terjedt el, hogy az osztrákok besúgója, valójában azonban minden jel arra enged következtetni, hogy egy páratlan előrelátó képességgel megáldott játékos volt, aki a saját jól felfogott érdekében szeretett jóban lenni a mindenkori hatalommal. Így aztán 1848. március 15-én Petőfiék épp a legjobb helyre mentek, hogy kinyomtattassák a Nemzeti dalt és a 12 pontot: tudták, hogy minőségben és gyorsaságban a Landerer verhetetlen. Személyesen a tulajdonos várta őket, aki előre sejtette, hogy jönni fognak, ugyanis már előző nap extra adag papírt rendelt a nyomdába, a személyzetet pedig teljes létszámban behívatta. Petőfiék nagy hévvel rontottak be az épületbe, és követelték, hogy nyomtassák ki az általuk hozott anyagokat. (Furcsa módon a szabadságharc költője elfelejtette magával vinni a Nemzeti dal szövegét, így a helyszínen írta újra.) A rutinos nyomdász persze dörzsölt róka módjára szabadkozott, hogy ő ilyet nem tehet, hiszen a kéziratokon nincs rajta a hivatalos cenzori jóváhagyás, ergo: törvénytelen lenne azokat kinyomtatni. A forradalmi ifjak zavart tanácskozásba kezdtek, erre ugyanis nem igazán voltak felkészülve. A helyzetet végül maga Landerer oldotta meg, aki megsúgta nekik, hogy ha lefoglalnának egy nyomdagépet, az sokat segítene a helyzeten. Petőfiék így is cselekedtek, Landerer pedig közölte, hogy enged az „erőszaknak", és sietve nekiláttak a nyomtatásnak. A történetet innentől már jól ismerjük, március 15-én a két legfontosabb kiadvány a nyomdász műhelyéből kikerült 12 pont és a Nemzeti dal volt, ezek árasztották el egész Pestet, ezt idézte, szavalta, harsogta mindenki. Ami Landerert illeti, húzása annyira jól sikerült, hogy amikor Kossuth (akivel újságkiadói kapcsolata anno csúfos véget ért) pénzügyminiszter lett, vele nyomtatta ki a híres Kossuth-bankókat is.
A gondolat szabadsága
A 12 pont a forradalmi program vázlata volt. Ennek alapján alakult meg a forradalmi választmány, amely a Helytartótanáccsal (amely „reszketni méltóztatott") el is fogadtatta azt. A cenzúrát aznap eltörölték, bár arra vonatkozóan még a forradalmi ifjúságnak sem voltak határozott elképzelései, hogy mit is jelent ez a gyakorlatban. A francia forradalom eszméin nevelkedett Petőfiék inkább a sajtóliberalizmus általános eszmeiségét hirdették, Kossuth – aki „poklot is járt" a cenzúra miatt – már sokkal gyakorlatiasabb és dörzsöltebb volt. Tudta (miként az első felelős magyar kormány is), hogy nagy szükség van egy sajtótörvényre. Március idusát megelőzően éppen az országgyűlés előtt feküdt egy új tervezet, ám az európai és a hazai események jelentősen összekuszálták a folyamatokat. Még a forradalom kitörése előtt sikerült ugyanis benyújtani egy átgondolatlan és teljességgel kidolgozatlan tervezetet, amely az addigiaknál is magasabb büntetési tételeket tartalmazott anélkül, hogy a vétségek fogalmát pontosan rögzítette volna. A javaslatot a pesti népgyűlés nemes egyszerűséggel elégette, mondván, ez nem előre-, hanem visszalépés. Végül április 11-én lépett életbe az 1848. évi XVIII. törvénycikk, amely pontosan szabályozta a sajtóvétségek fogalmát, az uralkodóház sértéséért és a rágalmazásért kiróható büntetést, ám legfontosabb gondolatát és üzenetét mégis az 1. paragrafusa rögzítette: „Gondolatait sajtó utján mindenki szabadon közölheti, és szabadon terjesztheti." A törvényt az uralkodó is szentesítette, ezzel megteremtődött a polgári nyilvánosság addigi legszabadabb fóruma a sajtó segítségével.
Az 1848-as országgyűlés megnyitása.
Amint az várható volt, az új szabályozás valóságos lapalapítási cunamit indított el. Minden réteg és minden közéleti, szakmai szegmens szóhoz akart jutni a sajtón keresztül. Jól teljesítettek a radikális hangvételű lapok, mint a Reform, a Radical Lap, vagy a Marczius Tizenötödike. Utóbbihoz sajtótörténeti esemény is köthető: ez volt az első, rikkancsok által az utcán árusított magyar újság. Példányszámuk persze nevetségesnek tűnt a liberális sajtótermékek mellett: a Pesti Hírlap vagy a Kossuth Újságja (a szokásos vezércikkekkel) tízszer annyi előfizetőt tudhatott magáénak. Megalapították a Közlönyt, amely a Batthyány-kormány rendeletei mellett napi szinten valósította meg Kossuth régi álmát: publikálta az országgyűlési beszédeket. 1849 februárjában indult útnak az Esti Lapok, a radikális szárny ellen agitáló újság, de a vidéki sajtó is ekkor találta meg saját hangját és közönségét. Ekkor jött létre a magyar katonai sajtó, valamint az első szatirikus élclap, a Dongó.
A forradalom és az új sajtótörvény addig soha nem látott fellendülést hozott a magyar sajtópiacon. Voltak orgánumok, amelyek hamarosan el is tűntek a süllyesztőben, voltak, amelyek talpon maradtak, de a március 15-én kezdődő sikerek a magyar sajtóban is óriási fordulatot hoztak: a lehető legszélesebbre tárták a kapukat a nyilvánosság előtt. E kapuk a szabadságharc bukásával aztán fokozatosan zárulni kezdtek.
Veszélyes trükk
(Forrás: Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet)
Illusztráció: internet
Forrás: Magyar Honvéd 2016. március
