Tíz mondás, amelynek köze van a katonasághoz

Ezt a mondást olyan emberre használjuk, aki könnyelműen vagy éppen bőkezűen fizet. Régen a dzsentrivilág tisztjeire céloztak ezzel a mondással, és eredete akkorra vezethető vissza, amikor a pénzügyekben való nagyvonalúság ugyanúgy hozzátartozott a katonatisztek életmódjához, mint a gáláns kalandok, az úgynevezett „lovagias ügyek".

Se pénz, se posztó

A török hódoltság idején élő végvári vitézek „fájdalmas" felsóhajtása volt. Ugyanis sokszor előfordult, hogy a katonák évekig nem kapták meg a fizetésüket, azaz se pénzt, se posztót. A posztó arra utal, hogy néha a katonák nem pénzben, hanem áruban kapták meg – vagy éppen nem kapták meg – a járandóságukat. Ha valamitől elestünk, vagy kárba veszett az, amiért fáradoztunk, akkor ezzel a szólással fejezzük ki magunkat.

Szegény tatár!

Ez a „szegény fickó"  jelentésű felkiáltás egy régi magyar anekdotából származik. Az 1694-es csíki tatár betörésről maradt fenn az alábbi adoma, amit a XVIII. századi Udvarhelyi Szeles János Székelyudvarhely története című művében lehet olvasni. „Mikor egy székely ember látta, hogy megunt, gonosz feleségét egy tatár katona maga előtt hajtja, így sóhajtott fel magában: »Szegény tatár, ha tudnád, kit viszel, bizony nem kapnál úgy rajta.«" A történet nemcsak szájról szájra terjedt, hanem a XIX. század elején több ismert költő, például Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály és Kisfaludy Károly is beleírta a művébe. Kisfaludy 1830-ban A bánkódó férj című versét ekképp fejezi be: „Búsúl a férj szép asszonyán, Utána néz – mint vész után; S amint eltűn, könny könnyet hajt, Sajnálá őt, és felsohajt: »Szegény tatár!«"

Kötélnek áll

Arra az emberre használjuk ezt a mondást, aki hagyja magát rábeszélni valamire, vagy hajlandó valakinek a kívánságát teljesíteni. A mondás a XVIII. század végén és a XIX. század elején vált az emberekkel kapcsolatban átvitt értelművé, amikor az újonc katonákat kötéllel fogdosták össze. O. Nagy Gábor könyvében így fogalmaz: „A rendes hadfogadás ebben az időben úgy történt, hogy az országgyűléstől megajánlott újonclétszámot bizonyos kulcs szerint kivetették a megyékre és a városokra, a megyék pedig a hatáskörükbe tartozó kisebb helységekre, falvakra. A helységek azután a kiváltságos rendbe nem tartozó legények közül kijelölték a besorozandókat. A választás elsősorban a legszegényebb néposztály gyermekeire, továbbá azokra esett, akiket valamilyen szempontból nem kívánatos elemeknek tekintettek, s ezeket, ha önként nem voltak hajlandók katonának menni, kötéllel fogdosták össze." Arany Jánosnak két szabadságharc korabeli verse is a katonafogdosásról beszél. A Nemzetőr-dalban a következőt olvashatjuk: „nem kerestek engemet kötéllel; Zászló alá magam csaptam én fel". A Rásüt az esthajnal című versében pedig ez áll: „Nyolcszázharmincegyben/Fogtak volt kötéllel, − És azóta mindig/A császárt szolgáltam…"

Eb ura fakó!

Az 1707-es ónodi országgyűlésen állítólag ezekkel a szavakkal mondatták le I. Józsefet. „ Eb ura fakó! Manapságtúl fogvást József nem királyunk, abrenunciálván mindenekben ellene; inkább egy óra alatt elveszünk, semmint örökös jobbágyságban éljünk!" Az „Eb ura fakó!" az akkori időkben egy erőteljes káromkodás volt.  A fakó a fa szó származéka, és eredeti jelentése „fából való". Ebből alakult ki az a jelentés, hogy „olyan, mint a fa". Ebben az értelemben a sárgásszürke szín megjelölésére használták ezt a szót.

Több is veszett Mohácsnál!

Jelentése: „nagyobb baj is történt már ennél", „nem érdemes búsulni". Ilyen formában, ahogy ma ismerjük a szólást, nem használják régebben a múlt század elejénél. Arany János Elesett a Rigó lovam című, 1856-ban írt népdalának a refrénje így szól: „Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!" Azonban a szólásnak van egy olyan változata, amely egészen a XVI. századig vezethető vissza. Ez nem a mohácsi vészre utal, hanem Buda 1541-es elestére, a török hódoltság tulajdonképpeni kezdetére. A XVIII. és XIX. század elején megjelent szólásgyűjteményekben ezt olvashatjuk: „több elveszett Buda alatt". A „Buda alatt"  határozót a múlt század elején a mohácsi vészre utaló váltotta fel: ennek csakis az az oka, hogy romantikus irodalmunk gyakran idézte fel Mohács emlékét.

Nem enged a negyvennyolcból

Az 1867-es kiegyezés előtti időkben olyan értelemben használták a szólást, hogy valamelyik függetlenségi párti politikus nem volt hajlandó eltérni az úgynevezett negyvennyolcas programtól, azaz attól, hogy Ausztria és Magyarország viszonyát az 1848-ban hozott törvények visszaállítása alapján rendezzék. Ez azt jelentette, hogy akik mindenképpen kitartottak a „negyvennyolc" mellett, azok követelték a felelős magyar kormány kinevezését, az alkotmány helyreállítását, és az 1848-as törvényekben kifejezett módon akarták megvalósítani a magyar függetlenséget. 1884-ben, miután a Függetlenségi Párt a nevébe is felvette a „negyvennyolcas" jelzőt, a szólás értelme megváltozott abban, hogy valaki kitart a függetlenségi és negyvennyolcas párt mellett. Az 1860-as és az 1870-es évek környékén már kialakult a kifejezés mai, teljesen átvitt szólásszerű jelentése. Manapság már kevésbé használjuk politikai vonatkozásban, inkább akkor szoktuk mondani, amikor ragaszkodunk a saját igazunkhoz, nem tágítunk az elhatározásunktól.

Lándzsát tör mellette

Ez a mondás abból a régi lovagi szokásból származik, amikor a vitézek választott hölgyükért bajt vívtak egymással: kelevézt (régi magyar dobólándzsa) törtek, kopját törtek, lándzsát törtek valakiért, valaki mellett. Mai jelentése: védelmére kel valakinek. Arany János is használja a Toldi szerelmé-ben „megvív, bajt vív" jelentéssel.

Nem hajt a tatár!

Ezt a szólást akkor használjuk, ha valaki sürget minket, de mi nem látjuk értelmét a siettetésnek, vagy éppen mi szólunk valakinek, hogy nem kell sietni, ráér ezzel vagy azzal. Régebben úgy hitték, hogy ez a mondás a XIII. századi tatárokkal kapcsolatos, pedig ez nem így van. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a XVIII. században így használták: „Nincs török a hátunkon". A tatárokon eredetileg nem a IV. Béla korában betört népet értették, hanem a törökök legrettegettebb csapatait alkotó tatár lovasokat. Maguk a törökök is gyakran fenyegetőztek azzal, hogy behozzák az országba a kegyetlen tatárokat. Az 1500-as évek közepén így írtak róluk: „A tatár olyan nemzetség, hogy télben sátort nem kéván, lova is abrakot nem kéván…"  Maguk a törökök is féltek a saját tatár lovasaiktól, így nem csoda, ha a lakosság is rettegett tőlük, és amint meghallotta, hogy közelednek, eszeveszett menekülésbe fogott.

Pálcát tör valaki felett

A szólás jelentése − „kedvezőtlen ítéletet mond valakiről" − egy régi német jogszokásban gyökerezik. Mielőtt a halálraítéltet kivégezték volna, utoljára, egy végső kihallgatásra a bíróság elé vezették. Ekkor a bíró kihirdette a végleges ítéletet, és egy fapálcát háromfelé tört, majd az elítélt lába elé dobta, s ezt mondta: „Segítsen Isten, én nem segíthetek rajtad." A pálca eltörése azt jelképezte, hogy az ítéleten nem változtatnak. Egy XVIII. századi huszárrendtartás számol be erről a szólásról úgy, mint a katonai jogszolgáltatás élő eljárásmódjáról. Hajdan a magyar polgári bírók is a régi német szokás szerint hirdették ki a halálos ítéletet.

(További Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)