Újságírók a Sziklában

A honvedelem.hu-nak szaksajtóként persze némi helyzeti előnye volt, és hosszabb időre például már tavaly ősszel ellátogathatott az Ezüstcápa gyomrába, így a mostani kiscsoportos médialátogatás alkalmával igyekszünk kissé más szemszögből megközelíteni a látottakat.

Mint a hagyma hámozásánál, érdemes kicsit kívülről, teljesen civil szemmel körbejárni az objektumot és a hozzá kapcsolódó kérdéskört. Persze ne pazaroljunk rá időt, fizikailag alig látni-tudni valamit. Nagyon ritkán olvashatjuk azért, hogy gyakorlatot tartanak, és ez időnként nagy zajhatással jár, de különben… a kávéházakban, pubokban és a játszótereken sem mindennapi téma a bunker. Meg katonát sem látni túl gyakran a Jókai utcában. Mégis azért a helyiek tudnak a létezéséről, épp csak kissé homályos mindez, mint párás időben a horizont, amelyen még a magasan szálló repülőgépeket sem látni.

Maradnak tehát fogódzóként ezek a nagy zajhatással járó gyakorlatok. Előfordult például, hogy amikor – imitálva, persze – a gyakorlás keretében tüntetők verték a katonai objektum magas, szürke kapuját, egy arra járó civil jóhiszeműen csatlakozott a katonák alkotta alájátszók tömegéhez, biztos, ami biztos. Mi járhatott vajon a fejében? Sosem fogjuk megtudni, de az bizonyos, hogy ha egész pontosan meg akarjuk érteni az odalenn folyó munkát, és át akarunk látni ezen a bizonyos titokzatos homályon, akkor valahogy 2001. szeptember 11-étől kell elkezdenünk felgöngyölíteni a szálakat.

Az újságírók legalábbis ezt teszik. Miután a szűk folyósokon végigmenve leülhettek az eligazítóteremben, kezdetét veszi Szücs József mérnök ezredes, parancsnok mindenre kiterjedő előadása.
A levegőben nagyobb rend uralkodik, mint a földön − mondja többek között −, igaz, hazánk légterét átlagosan kevesebb mint tizenöt perc alatt végig lehet repülni. Visszatérve a New York-i terrortámadásokra, abban az időben közel 4000 légi jármű tartózkodott az Egyesült Államok légterében, amelyeket mindössze egy-két óra alatt kellett a földre parancsolni az irányítóknak. Képzelhetjük a káoszt. És képzelhetjük, hogy mennyire tökéletesen kell „muzsikálnia" a NATO szövetségi rendszerében működő, integrált légvédelmi rendszernek, ha egyszer egy adott repülőgép – átlépve a légi határainkat – negyedóra leforgása alatt már újra más ország felett repül. Évente durván 500 ezer repülőgépről beszélünk – ennyi az átlagos átrepülő forgalom hazánk felett. „Rendszer"-t írtam az előbb, és mint azt a parancsnok is megerősíti: a légvédelem nemcsak radarokból vagy éppen légtérfigyelőkből áll, hanem számtalan kisebb-nagyobb elemből felépülő rendszer, amelynek minden része nélkülözhetetlen.

Gyakran mégis viszont csupán a rendszer talán leglátványosabb eleméről olvashatunk − a készültségi Gripen-géppárról, amely Kecskemétről felszállva „elfogta" a rádiókapcsolatot nem létesítő civil repülőgépet. (Az ilyen, végigfutó, úgynevezett Alfa-riasztásról például itt olvashatnak bővebben.) Kétségtelen, hogy a kétoldalú rádiókapcsolat hiánya a hírhedt terrortámadás ideje óta különösen kiemelt figyelmet kap. Tavaly hazánk felett összesen 34 ilyen esetet regisztráltak, de mindössze hat alkalommal kellett élesben is riasztani a Gripeneket. Szücs József mérnök ezredes nem hallgatta el azt sem, hogy a legtöbb ilyen esetben bizony egész egyszerűen a civil repülőgép-vezetők figyelmetlensége vezet oda, hogy a szabályokat be nem tartó gép mellett egyszerre vadászgépek jelennek meg. Ez a sokkoló látvány azonnali hatállyal orvosolja a rádiókapcsolatban beállt zavart… Általában azért az is elég, ha nem a polgári, hanem a katonai légi irányítás jelentkezik be ékes angolsággal – igen, kitalálták, a Sziklából.

A parancsnoktól eltérően, jelen írás keretei között nem térünk ki részletesen az MH LVIK összes feladatára és főként a légi irányító központ működésének rendjére, valamint szerteágazó kapcsolatrendszerére, de azt azért megemlítjük, hogy az „az a légtér szabad, amelyiket éppen senki nem használ"  típusú, rugalmas légtérfelhasználás komoly kihívások elé állítja a szakembereket.

Ezeket a komoly kihívásokat pedig csakis rendszeres gyakorlással lehet leküzdeni, és bizony, ha olykor talán zavaró lehet kissé mondjuk a környéken lakóknak az időnként nagy hanghatással járó gyakorlat, mit szólnának akkor, ha a Sziklában dolgozók összes gyakorlata hanggal, zajjal és fénnyel járna? Elég csak a tavalyi évben végigfuttatott 204 gyakorló riasztást és a háromezer virtuális elfogást említenünk. Ha tehát itt lenn, a bunkerben, a váltásos munkarendben dolgozó állomány gyakorol, azt az esetek legnagyobb részében csendben és észrevétlenül teszi. Mint ahogyan addig örüljünk, amíg hazánk légterében ugyanennyire alig észrevehetően zajlik nap mint nap a légi forgalom…

Van még kérdés? Hogyne lenne… rögtön például az azonosítatlan repülő tárgyak (UFO) problémaköre, amely állítólag nagyon is izgatja a megyei lapok átlagolvasóinak fantáziáját; és ha valahol, akkor itt bizonyára megkaphatják rá a megfelelő válaszokat. Szücs ezredes elmondja, hogy az integrált légvédelmi rendszernek nem célja az UFO-k keresése. A kérdés inkább az: vajon miről verődik vissza a radarok kibocsátotta elektromágneses hullám, ha nem repülőgépről? Lehet madárraj, valamilyen extrémebb időjárási jelenség, esetleg elszabadult meteorológiai ballon – ezekre a nagyon is jól megmagyarázható jelenségekre mind volt példa. Egyéb rejtélyre viszont − fájdalom, de ki kell ábrándítsuk a szenzációra éhes olvasót − a parancsnok legjobb tudása szerint, nem.

Igaz, most derült égből villámcsapásként előfordulhat, hogy vadászirányítók kerülnek a címlapra, mert az előadást követően lenn, a hadműveleti teremben már javában készülnek a cikkeket illusztrálandó fényképek. Ahol egyébként ugyanaz a munka zajlik, mint legutóbbi látogatásunkkor, meg amúgy majdnem mindennap. Kivéve persze talán a 2011-es izlandi vulkánkitörés napját, amikor Európa légi forgalma az ismert körülmények miatt erősen közelített a nullához. De persze az akkor éppen szolgálatot adó útvonal-előállítók, azonosítók, a vadászirányítók és természetesen a váltásparancsnok még akkor is a helyükön voltak és figyeltek, hogy a szokatlan helyzet ne váljon még szokatlanabbá…

Ritkaság tehát az újságírók látogatása a Sziklában, de rajtuk keresztül most átvitt értelemben több mint százötvenezer olvasó is bepillanthatott kissé a kulisszák mögé. Hátha mégis téma lesz ezentúl olykor a Szikla, kávéházakban, pubokban, ha a játszótereken még nem is. Ez a ritka túra amúgy jó két és fél óra leforgása alatt véget is ér, újra kinn vagyunk a felszínen, egész pontosan a tetőn, ahonnan – civil szemmel nézve – szép kilátás nyílik Veszprém egy részére. Fentről már jól látni persze a kívülről jó okkal – fogalmazzunk így – nem túl feltűnőre és nem túl harsányra tervezett két katonai objektum udvarát is.

Valahol mégis így természetes mindez – az MH LVIK állománya csendben, a külvilágtól alapvetően elzárva, a biztonság érdekében jó okkal minősített információkat és adatokat a bunker vastag falain belül tartva végzi mindennapos munkáját.

De azért hasznos lehet olvasni néha róluk.

Utóirat: aki mégis napi szinten szeretné nyomon követni a központ életét, az megteheti az MH LVIK facebook-oldalán.

Fotó: a szerző felvételei