Üsd, vágd! – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

A tűzfegyverek gyenge hatásfoka miatt a 17. században a kézitusa még elkerülhetetlen volt, ezért minden katona hordozott magával valamilyen oldalfegyvert. A legnépszerűbbnek a kardfélék számítottak, mivel ezeket lehetett a legjobban használni a nyílt terepen vívott közelharcok során. Maguk a magyarok a szablyát részesítették előnyben: az ívelt pengéjű fegyver markolatán ekkor már feltűnt a keresztvasból leágazó markolatkengyel, illetve a belső oldalon helyet kapó hüvelykujjgyűrű is. Népszerűnek bizonyult a „portai forma", azaz a török vagy törökös formára készült európai gyártású (tehát import pengével és magyar csiszár által előállított) szablya is.Szót kell még ejtenünk a szablya markolatával szerelt, de egyenes, széles vágópengéjű pallosról, valamint az egyenes, karcsú, a korszakban egyre hosszabb szúrópengével ellátott hegyestőrről is. Ez a két eszköz tipikusan a lovasok fegyvere volt, bár a pallost néha gyalogoskatonák is alkalmazták.Arról nincs tudomásunk, hogy a 17. század közepén a magyarok használtak volna tőrt, a század végén viszont a kuruc hadseregben is feltűntek a csőbe dugható szuronyok, melyek az 1660-as évektől egyre gyakoribbá váltak a nyugati csapatoknál.A korszak ábrázolásain gyakran láthatók sújtó- fegyverek: különféle fokosok és buzogányok. Az utóbbi akkor már szinte kizárólag méltóságjelvényként szolgált, de természetesen remekül lehetett forgatni harc közben is. Általánosságban elmondható, hogy minél előkelőbb volt valaki, annál díszesebb és értékesebb buzogánnyal jelent meg. A fokosok közül a csákány és egy tompa ütőrész – a fok – egyesítéséből született csákányfokos számított előkelőbbnek, de a kevésbé tehetősek fokosbaltákat (fokosbárdokat) és csákánybaltákat is használtak. Az egyszerű katonák az utóbbi két fegyvertípust gyakran valamilyen baltafélével (azaz egy közönséges, nem harcra optimalizált szerszámmal) pótolták.