Nincs szabály!

A hadseregek jellemzően arra törekednek, hogy minél hatékonyabban, pontosabban és minél távolabbról semlegesíthessék az ellenséges eszközöket, katonákat. Mégis, vajon ki vitatná, hogy szükség van a katonai közelharcra, a test test elleni küzdelem fortélyainak oktatására. Vannak olyan esetek, amikor a katona akkor cselekszik helyesen, ha nem lőfegyverét, hanem saját testi erejét és a közelharcban alkalmazott technikákat használja a helyzet megoldására.
A katonai közelharcot bemutató sorozatunk első részét dr. Borbíró Zoltán, a Honvédelmi Minisztérium miniszteri titkárságának vezetője (négy danos Ju-Jitsu és két danos Tanto-jitsu mester), valamint a kempo fekete öves mestere, kétszeres kempo karate világbajnok Tar László őrnagy, parancsőrtiszt szakértő közreműködésével készítettük.

Egy régi-új tudomány

A katonák pusztakezes küzdelmének szervezett oktatásáról már időszámításunk előttről, a kínai Zhou-dinasztia idejéről maradtak fenn források. A lőfegyverek elterjedésével a közelharc fontossága csökkent ugyan, de máig tartó reneszánsza az első világháború lövészárok-küzdelmei után mégis elérkezett. A második világháborúban már számos, különleges feladatot (felderítést, az ellenséges vonalak mögötti rajtaütéseket) végrehajtó egységnél oktatták magas fokon a közelharc technikáit. A karate 1923-as európai bemutatkozását követően robbanásszerűen terjedt el, s jelentős hatása volt a katonai közelharc kifejlődésére a világ számos részén.

(Írásunkat teljes terjedelmében a Magyar Honvéd magazin április 13-án, pénteken megjelenő számában olvashatják el!)