Hurrikánvadászok

Szöveg: honvedelem.hu / iho.hu | 2011. augusztus 30. 16:46

A heves szélviharokat, tornádókat és hurrikánokat kerülik mind a polgári, mind a katonai gépek. Azaz majdnem mindegyikük. Van ugyanis egy olyan alakulata az Amerikai Légierőnek, amely kifejezetten keresi az ilyen extrém időjárási és repülési viszonyokat.

Az 53. „Hurricane Hunters" Időjárásfelderítő Század Lockheed WC-130J Super Hercules gépeinek és pilótáinak mi sem természetesebb, mint biztonsággal átrepülni az Irene hurrikán „szemén", majd a kinyert tudományos adatokkal hazarepülni.

Az egység a maga nemében egyedülálló feladatú és felszereltségű. Az 53. Század a 403. Ezred alárendeltségében, a Missouri állambeli Biloxi városa mellett lévő Keesler Légitámaszpontról repül. Feladatuk közé tartozik a térség nyáron gyakran jelentkező trópusi viharainak és hurrikánjainak megfigyelése, felderítése (mondhatni testközelből) az Atlanti-óceán felett, a Mexikói-öbölben, a Karib-tengeren, illetve a Csendes-óceán középső részein. Télen sem unatkoznak, ekkor a téli viharok megfigyelésével gyarapítják unalmasnak nem mondható repült óráik számát. Az egység szorosan együttműködik a Miamiban tevékenykedő Nemzeti Hurrikán Központtal.

A nem mindennapi feladathoz nem mindennapi repülőgép szükséges. Az alap C-130J Super Herculesek a gyorsan ki- és behelyezhető raklapokra szerelt meteorológiai felderítő rendszerek segítségével alakulnak át WC-130J-vé. A Weatherbird-nek becézett gépek akár 18 órán keresztül is képesek a levegőben maradni az optimális, 300 csomós utazósebességgel repülve. A szilárd kialakítású, sokat tűrő gépekkel külön megerősítés nélkül is képesek 500-10000 láb magasságok között berepülni a viharzónába, akár a hurrikán magjába is. A gép legfontosabb feladata a minél alaposabb adatgyűjtés, amely a trópusi viharok, hurrikánok kialakulásának és működésének megértéséhez, viselkedésül modellezéséhez szükségesek. A repülőgépet három fős személyzet (pilóta, első tiszt, navigátor) repüli, míg a meteorológiai rendszerekért feladattól és műszerparktól függően két-négy főnyi specialista felel.

A felszerelés nagyon fontos eleme a repülőgép fedélzetéről kidobható szondarendszer. A tipikusan 400 mérföldenként a gépből kiejtett, henger alakú, a pontos helymeghatározáshoz GPS-jeladóval, az adattovábbításhoz magas frekvencián dolgozó rádióval felszerelt szonda ereszkedés közben folyamatosan méri a levegő páratartalmát, a hőmérsékletet, a légnyomást és a széladatokat. A szonda jeleit a WC-130J fedélzetén fogják és azonnal ki is értékelik. Egy mikrohullámú, frekvenciaugratással dolgozó felderítő rendszer pedig a WC-130J-re szerelve alkalmas arra, hogy a vihar fölé repülve letapogassa annak belsejét, a szél- és esőzónák mozgását megjelenítve.

A feladat korántsem veszélytelen: szinte hihetetlen, de a viharmegfigyelésekkel foglalkozó századok eddig egyetlen repülőgépet (és sajnos személyzetét) veszítettek el. A balsorsú „SWAT 38" hívójelű, 65-0965 lajstromjelű, az 54. „Typhoon Chasers" állományába tartozó WC-130H gép hat főnyi személyzete és fedélzeti rendszerei 1974. október 12-én a Bess tájfunt figyelték meg. A fülöp-szigeteki Clark Légitámaszpontról felszálló géppel a tájfun magjának másodszori átrepülése közben megszakadt a rádiókapcsolat. Sem a gépet, sem személyzetét nem találták meg sohasem.