Így fejlődött az álcázás művészete

Az álcázás képessége a természetből ered, hiszen számtalan állat túlélését biztosítja az, hogy milyen mértékben képes megtéveszteni a rá vadászó ragadozókat. Sőt, a ragadozók is bevetik ezt a képességet annak érdekében, hogy elejtsék zsákmányukat. A természetes álcázás fogalmait két brit zoológus és egy amerikai festő segítségével emelték be a hadviselésbe. 1890-ben jelent meg az első álcázásról szóló könyv, „Az állatok színei” címmel, mely az egyik zoológus, Sir Edward Poulton nevéhez fűződik. Az álcázás két fogalmát pedig a festő Abbott Thayer tette népszerűvé. Azt állította, az ellenárnyalás megmagyarázza, miért világosabb a legtöbb négylábú alsó fele. Úgy vélte, az állatok ezzel ellensúlyozzák a fentről jövő napfény miatti árnyékot, ezért kétdimenziósnak hathatnak. A bomlasztó színezés pedig gyakran elfedi testük körvonalait. 1940-ben Hugh Cott, a másik brit zoológus saját elképzeléseit is hozzáadta Poulton tudományosabb elméleteihez, amely szerint a „kontúreltörlés”, tehát egy forma meghatározó széleinek elhomályosítása megnehezíti az alak folytonosságának észrevételét. Az „árnyékmegszüntetés” pedig abban segít, hogy csökkentse az árnyékok feltűnőségét, melyek lelepleznék a rejtőzködőt.

A katonák a világon mindenhol élénk színű egyenruhákba öltöztek, egészen a 19. század közepéig, amikor a modern, huzagolt csövű kézi lőfegyverek széles körben elterjedtek. A mesterlövészek a megszokott alakzatokon kívül, önállóbban dolgoztak, munkájukhoz pedig elengedhetetlenné vált az álcázás képessége, ezért kevésbé feltűnő ruhákat viseltek. Később a „láthatatlanság” hasznát felismerve a „vadász” jelzővel illetett különböző osztrák egységek egyenruhája is világosszürke lett, a brit 95. lövészezred katonái pedig fakózöldet kezdtek el viselni. A keki szín a 19. század közepétől kezdve terjedt, melynek segítségével a katonák szintén nehezebben voltak láthatók nagy távolságból. Ebben az időszakban a Brit-Indiai hadsereg által viselt fehér uniformisokat curry-vel, valamint teával kezdték el színezni. Mindennek ellenére egészen a 20. század elejéig az élénkebb színű egyenruhákon volt a hangsúly. Nehéz volt búcsút inteni a hosszú időre visszanyúló hagyományoknak, hiszen a katonák öltözete a praktikum mellett az azonosítást is szolgálta, és arra is hivatott volt, hogy a katona felöltve úgy érezze, készen áll a harcra. A technika fejlődésével azonban a szoros alakzatokban masírozás helyett gyakran önállóbbá kellett válniuk és fedezékekbe húzódni, ezért az álcázás képessége egyre inkább szükségessé vált.

A Nagy Háborút megelőző években a légi felderítés, majd a légitámadás is arra kényszerítette a katonákat, hogy elrejtőzzenek. Kezdetben leginkább a létesítmények, valamint a fegyverek elrejtésére használták az álcázó festést és a rejtőzködés különféle módszereit a nagyhatalmak hadseregei. 1914-ben a franciák „camofleur” - egységeket alakítottak, melyek a járműveket és a fegyvereket terepszínűre festették. Az egység tagjai a többi katonát is kiképezték rá, hogyan fessék be a felszereléseiket és hogyan helyezzék el a műlevelekkel fedett álcahálót az épületeken. Arra is odafigyeltek, hogy eltüntessék a tüzérségi lövedékek becsapódásának helyét, illetve a keréknyomokat.

A franciák tudása ellenére a katonák egyenruhájának színe még az első világháború kezdetén is vita tárgyát képezte, ugyanis a konzervatív hadsereg ragaszkodott a kék zubbonyhoz és a piros nadrághoz. Később mindezt teljesen kék egyenruhára cserélték, de ez sem bizonyult igazán előnyösnek. A többi nemzet hamarabb döntött a kérdésben. 1914-re általánossá vált, hogy a britek a kekit, a németek pedig a „feldgrau” elnevezésű szürke árnyalatot hordják.

A háborúban az álcázásra való igény növekedett, ezért a gyártók is igyekeztek kivenni belőle a részüket. Több ezer papírmasé fej készült az ellenség előcsalogatására. A katonák ezeket a lövészárok felé tartották, hogy célt érjenek. Gyártottak műfákat is, amelyekben a harcosok elrejtőzve várták az ellenfelet egy korábban kivágott fa helyén.

Nem csupán a szárazföldön, de a vízen is megjelent a rejtőzködés képessége. 1917-ben Norman Wilkinson brit hadnagy előterjesztett egy leginkább fekete-fehér, cikkcakkmintás, „káprázat” (dazzle) elnevezésű festést, amely a tervek szerint megnehezítette a hajó mértének, távolságának és sebességének kiszámítását, ezzel elérve, hogy nehezebben eltalálhatóvá váljon. A minta az antant haditengerészeteinél hamar elterjedt, azonban nem sikerült bizonyítani, hogy mennyire hatékony.

A második világháború felé tartva a légi fenyegetés a korábbiaknál is nagyobb veszélyt jelentett, ezért az álcázás képessége tovább fejlődött. A korabeli katonai irodalomban gyakran megjelentek a témával foglalkozó kézikönyvek is. 1942-ben, a második el-alameini ütközet előtt is nagy szerepe volt a rejtőzködésnek. A szövetségesek tanoknak álcázták az autókat, a tankokat pedig teherautóknak, sőt, ál-ellátmánylerakatokat is készítettek szemétből. A sivatagban emellett ál-ivóvízvezetéket építettek, megtévesztve az ellenséget.

Több elterelő hadművelet ezt a célt szolgálta, ahogy második világháborúban az Amerikai Egyesült Államok hadereje által létrehozott „szellemhadsereg” is, amelynek szigorúan titkos feladata multimédiás diverziók keltése volt. Felfújható tankokat, hangszórókat, füstgépeket és „atmoszférikának” elnevezett színjátékot is bevetettek annak érdekében, hogy elhitessék az ellenséggel, hogy egy sokkal nagyobb, valódi hadsereggel kell számolniuk. A háborúban az egység több mint húsz nagyobb akcióban vezette félre az ellenséget, illetve terelte el a figyelmüket.

A második világháborúban kezdtek el kísérletezni a terepmintával is, ami azonban még mindig nem igazán vált elterjedtté. A németek az úgynevezett kifordítható álcaruhát használták, őszi, illetve tavaszi mintával, az amerikai tengerészgyalogosok pedig a csendes-óceáni hadszíntéren hordtak kifordítható egyenruhát, melynek egyik odalát viselve a dzsungelben, a másikat használva a tengerparton rejtőzhettek el.

Megjelentek a gyárilag egyenruhákra nyomott terepminták. Ezek típusai szerint lehetett megkülönböztetni a különféle országok, illetve fegyvernemek öltözetét. Azonban általános használatra még ekkor is leginkább az egyszínű gyakorlóöltözetet használták, melyeket szükség esetén a különleges helyzetekhez igazítottak. Ilyen volt a vietnámi háború is, ahol az amerikai különleges egység katonái gyakran a dél-vietnámi elit alakulatok által használt tigriscsíkos egyruhába bújtak, alkalmazkodva a környezethez.

A hidegháborúban egyre gyakrabban használták a terepmintákat a háborús tudósításokban. 1981-ben az Amerikai Egyesült Államok szárazföldi serege bevezette a BDU (Battle Dress Uniform) elnevezésű mintát, amelyet egészen a 2000-as évek közepéig használt. Egyre inkább körvonalazódott, hogy melyik mintát mely országok, illetve szövetségeseik használjak. Fontos szemponttá vált, hogy a minta ne emlékeztessen túlzottan az ellenség által használtra.

A modern világban a legújabb fejlesztésekkel már azon dolgoznak, hogy a katonák optikai elfedése mellett a testük által leadott hőt se lehessen kimutatni, sőt, az öltözet anyaga által visszavert fényt igyekeznek a környező anyagokhoz igazítani. A vágyott cél a teljes láthatatlanság lenne, akár a fényhullámok „hajlításával”, kérdés, hogy erre mikor áll készen az álcázótechnológia.