Jöttünk, láttunk és Isten győzött

1683 tavaszán minden korábbinál hatalmasabb oszmán haderő vonult Bécs irányába. A török ostromgyűrű bezárulta előtt I. Lipót és udvara Linzbe menekült, a városban maradt védők pedig gróf Ernst Rüdiger von Starhemberg vezetésével készültek a támadók fogadására. Miközben elkeseredett küzdelem folyt a város birtoklásáért, XI. Ince pápa kezdeményezésére III. Sobieski János lengyel király, Lotaringiai Károly herceg, és Miksa Emánuel bajor választófejedelem zászlai alatt erős felmentő sereg közeledett a szorongatott császárváros falai alá, majd szeptember 12-én a Kahlenberg mellett lezajlott csatában megsemmisítő vereséget mért Kara Musztafa nagyvezír seregére. A török had felszerelésének nagy részét hátrahagyva, pánikszerűen menekült Bécs alól.

A győztes bécsi csata után a német császári és lengyel királyi haderő a Duna mentén folytatta az előrenyomulást, hogy véglegesen kiűzzék az országot uraló török hadakat. A Vágon átkelt szövetséges sereg élén ezúttal is a lengyel csapatok haladtak, ezeket a császáriak, néhány menetnyi távolságra pedig a német birodalmi csapatok követték.

Amikor Kara Musztafa nagyvezír értesült a keresztények szándékáról, jelentős erőket csoportosított Párkány térségébe, amelyek október 7-én tőrbe csalták a biztosítás nélkül előretörő lengyel sereg előhadát. A váratlanul kibontakozó küzdelem végén mintegy 2000 lengyel katona maradt holtan a harctéren, Sobieski János is csak hű embereinek, szerencséjének, valamint a közeledő császári lovasság beavatkozásának köszönhette, hogy nem került az ellenség kezére.

Másnap Sobieski a saját és Lotaringiai Károly herceg időközben beérkezett hadaival tábort vert Párkánytól egy órányi távolságra, majd a keresztény hadak október 9-én újból támadásba lendültek, hogy a pár nappal korábbi csorbát kiköszörüljék.

A Kara Mohamed budai beglerbég irányította oszmán had – bekerítéstől tartva - félkörben állt fel a Duna és a Garam közt, a Párkányra bevezető utat pedig a török gyalogság fedezte. A vele szemben felálló koalíciós sereg bal szárnyát a lengyel király, jobb oldalát Lotharingiai Károly irányította. A támadást a törökök jobbszárnya kezdte, amely a lengyelek balszárnyára zúdulva nagy zavart okozott, ezzel egyidejűleg a török középhad is előrenyomult majd hirtelen jobbra kanyarodva, a harcban álló lengyelekre vetett magát. A lengyelek szorongatott helyzetét látva Dünewald császári altábornagy támadást indított a török középhad ellen, amely hátrálni kezdett. Az oszmán sereg kudarca magával vonta a lengyeleket visszaszorító jobbszárny hátrálását, így hamarosan az egész török haderő a Párkánynál lévő híd előtt tömörült, hogy átvonulhasson a biztonságot ígérő Esztergomba.

Lotaringiai Károly parancsára ekkor a császári tüzérség ágyútűz alá vette a menekülőkkel teli hajóhidat, amely hamarosan leszakadt, így elzárva az egyetlen menekülési útvonalat a Duna északi oldalán ragadt törökök elől. A folyam hamarosan megtelt roncsokkal és fuldoklókkal, a párkányi oldalon rekedt törököket a lengyelek, bosszúból a két nappal korábbi vereségért, mind egy szálig lemészárolták.

„Századok nem látták a Dunát vértől ugy vörösleni, mint az napon áradozott és folyt. Életemnek azon veszélyben forgását, a melynek az elöttevaló napon ki voltam téve, meghálálja és megörökíti az évente megtartandó vigília, melyen minden időn át megemlékezve az Ottománokon nyert győzelem diadalmáról, nyilvánosan Istennek hála adatni fog” – állt Sobieski János pápának írt levelében.

A párkányi csatában az oszmánok több mint 9000 embert veszítettek, a szövetségesek pedig nyugodtan foghattak hozzá a kulcsfontosságú Esztergom ostromához, amely 1683. október 28-án adta meg magát.