Katonalovakról Komáromban

Ennél az emlékműnél gyűlt össze október második hétvégéjén egy társaság, hogy a már több, mint két évtizedes szokásnak megfelelően idén is megemlékezzen a háborúban elpusztult katonalovakról.

Az emlékművet az első világháborút követően, az 1920-as években állította a volt komáromi császári és királyi 5. lovas tüzérosztály tisztikara és legénysége, közadakozásból. A Monostori Erőd bejáratához közel található emlékművet, 1971-ben, pontosan ötven éve, az akkor még életben lévő tüzér bajtársak felújíttatták. 1999-ben, az akkora már nagyon leromlott állapotban lévő emlékművet a Magyar Lovas Kör támogatók segítségével helyreállította, ezt követően minden évben megkoszorúzta.

A Centenáriumi Hagyományőrző Honvéd Gyalogdandár 2017-től kezdve magára vállalta a nemes hagyományt, amely az emlékmű évenkénti koszorúzását jelenti. Az első és második világháború korának színvonalas csapatait tömörítő szervezet úgy érezte, mindenképpen fel kell karolnia az emlékmű ügyét, mivel a 20. század első felének nagy világháborúja - a két világháborút sok történész egységként látja - volt az eddigi európai történelem utolsó olyan háborúja, ahol a lovak még döntő szerepet játszottak.

Babák László ezredes, a centenáriumi dandár parancsnoka beszédében kiemelte, hogy az első világháború során másfél millió lovat veszített a Monarchia teljes hadereje és 1918. októberében már csak négyszázezer ló volt a harcoló csapatoknál. Egy, még a háború elején történt esetet is felidézett Gróf Széchényi Viktor, a császári és királyi 7. huszárezred huszár kapitánya, parancsőrtiszt hadi naplója alapján. A bejegyzés 1914. október 11-én, a Dnyeszter partján keletkezett, valahol Stari Szambortól délre:

„Midőn az országúton haladtunk szemből egy huszár jön trappban sárga lovon; valami jelentést hoz nekünk, vagy viszi tovább hátra. Amint közelünkbe ér, észrevesszük, hogy lova támolyogni kezd; a lovas leugrik épp előttünk, mire lova összeesik. Akkor vesszük észre, hogy a huszár Széchényi György, akinek lovát néhány perccel előbb egy orosz golyó szügyön találta. Ő maga észre sem vette, csak vitte tovább a parancsot. Mi mentünk tovább, és még jó darabig, a szegény sárga vérnyomán lovagoltunk.”

A hasonló esetek nagy száma oda vezetett, hogy a háború utolsó évére lovashadosztályokról a szó értelmében már nem beszélhettünk. A rohamosan fejlődő tüzérség és a vonatcsapatok szükségleteinek fedezésre mind több és több ló kellett. A hátországban, a mezőgazdaságban működő lóállomány állandóan fogyott. A fokozódó takarmányhiány miatt a lóanyag minősége itt is, ott is egyre jobban romlott. Viszont a háború továbbvitele nagyban függött az ország termelésétől, ezt pedig minden körülmények között biztosítani kellett.

Mivel a hadvezetőségnek a lószükségletek fedezésére más forrás nem állt rendelkezésre, a sok dicsőséggel harcolt lovasság lovait vette igénybe. Úgy döntöttek, hogy inkább lemondanak a lovasságról, mint mozgó harccsoportról, a sürgős lóigények kielégítésére, illetve az állandósuló állásharcok a lovak a lovasságnál tartását szintén nem indokolták.

A Monarchia hadvezetése 1917. március 13-án rendelkezett a lovasság gyökeres átszervezéséről. Kezdetben csupán két lovashadosztályt alakítottak át, majd a későbbiek során a többi is erre a sorsra jutott, azonban elnevezésüket megtartották.

Az új seregtestek két osztályból álló ezredeiben csak egy huszonöt lovasból álló szakaszt hagytak meg lóháton, egy századba összevonva ezek jelentették a hadosztály lovasságot. Az elkeseredett huszárok számára a 40.500. Op. Számú AOK rendelet tartalmazott azért némi vigasztalást a jövőre nézve: „Már csak abból a következetes gondos ragaszkodásból is, amellyel Őfelsége fenntartani kívánja az ezredkötelékeket, láthatja a lovasság, hogy csak egy, a viszonyok kényszerítő hatása alatt történt rendelkezésről van szó. A békére való áttéréskor a lovasság vissza fogja kapni azt a sajátos alakját, amely mind tradícióinak, mind a háborús tapasztalatoknak és gyönyörű lovas szellemének a legjobban megfelel.”

Mint tudjuk: erre a Monarchia keretei között már nem került sor, de a későbbiekben, 1945-ig, még íródott néhány dicsőséges fejezet a magyar lovasság történetéhez.

A beszéd után - a dandár tagjai mellett - koszorút helyezett el prof. dr. Janza Frigyes rendőr vezérőrnagy, a Belügyminisztérium oktatási főszemlélője, a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Életpálya Menedzsment Főosztály Társadalmi Kapcsolatok Osztályának képviseletében pedig dr. Tóth Gergely őrnagy.