Kilencvenhat éve üzentünk hadat Szerbiának

A XIX. században több esemény is előrevetítette az I. világháború elkerülhetetlen kitörését. Egyrészt a technikai vívmányok miatt átalakult a világ gazdasági térképe: a régi-új nagyhatalmaknak új piacokra volt szüksége. A hagyományos gyarmattartó birodalmak (Anglia, Franciaország) mellett Németország is jelentősen megerősödött és egyre nagyobb szerepet követelt magának az európai politikai térben. A legnagyobb lélekszámú és legnagyobb katonai erővel rendelkező Oroszország is beszállt a játszmába: a Fekete-tenger partvidékén át akartak a világtengerre jutni. Emellett a nagyhatalmak erőteljes szövetségesi politikát is folytattak. Az egyre inkább megerősödő Németországtól tartva Nagy-Britannia először a franciákkal, majd az oroszokkal kötött szövetséget. A németek pedig – a szintén birodalmi politikát vivő – Osztrák-Magyar Monarchiával, majd később Olaszországgal egyesítette erőit. Kialakult az antant, illetve a tengelyhatalmak szövetsége.

Gyilkosság és ultimátum

Az Osztrák-Magyar Monarchia esetében Szerbia volt a tüske a köröm alatt. Az első és a második balkáni háború után csak Németország tartotta vissza a monarchiát attól, hogy nyílt fegyveres konfliktusba bonyolódjon Szerbiával. A központi hatalmakon belül is ellentétek alakultak ki a balkáni térség kapcsán. Olaszország Dél-Tirol esetében lépett fel területi igényekkel, míg Románia – Magyarország rovására – Bukovinából és a Bánságból harapott volna ki területeket. Nem csupán a tengelyhatalmak között, de a Monarchián belül is eltérő álláspontok voltak Szerbiával kapcsolatban. Az egyetlen biztos pont a háború elkerülhetetlensége volt. Ám míg Tisza István miniszterelnök amellett kardoskodott, hogy az állam – némileg csökkentett területtel – viszonylagos önállóságban működhessen, a trónörökös Ferenc Ferdinánd Szerbia teljes bekebelezése mellett érvelt. A két álláspont 1914. tavaszáig nem bírt egymással. Ilyen előjelek között tartott az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege Boszniában egy hadgyakorlatot, amit személyesen a trónörökös ellenőrzött.

Ferenc Ferdinánd és felesége június 28-án érkezett az országba. A pályaudvarról – magas rangú katonatisztek társaságában – személyautóval indultak a szarajevói elöljáróságra. Már a délelőtt folyamán merényletet kíséreltek meg a királyi pár ellen. Az autójukra dobott bomba azonban elkerülte a trónörökös kocsiját és az őket követő autó alá esett, amiben két tábornokot is megsebesített. Ebben a merényletben egyébként több néző is megsérült. A merénylő ezt követően sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, ami után a rendőrök elfogták. Ilyen előjelek érkezett meg a pár a városházára. A hivatalos programmal ellentétben délután Ferenc Ferdinánd a helyi kórházat akarta meglátogatni. A sofőrt azonban nem tájékoztatták a változásokról, így rossz irányba fordult. Amikor Oskar Potiorek ezt észlelve rászólt, hogy forduljon meg, a jármű lassúságát kihasználva Gavrilo Princip (aki a Mlada Bosna, Ifjú Bosznia nevű szervezet tagja volt) két lövést adott le az autó utasaira. A trónörökös és felesége halálosan megsebesült.

A merénylet után Gavrilo Princip és társa szintén öngyilkosságot akart elkövetni, ám ez is sikertelen volt. Az elfogásukat követő vallatások során harmadik társukat is elárulták. A rendőri vizsgálat adatai szerint a szerb titkosszolgálati vezetők is érintettek voltak a merénylet kidolgozásában. Nem véletlen, hogy Szerbia és az Osztrák-Magyar Monarchia között súlyos politikai válság robbant ki. Július 23-án Bécs egy igen kemény hangú, 48 órás ultimátumot adott Szerbiának, amiben azt követelték, hogy az ország szüntesse be a monarchia területi egysége elleni akciókat, és propagandatevékenységet. Azt is követelték, hogy a merénylet hátterét egy olyan bíróság vizsgálja, amiben a monarchia tisztviselői is részt vesznek. Az ultimátum teljes egészében gyakorlatilag elfogadhatatlan volt. Mivel azonban Szerbia – Anglia, Franciaország és Oroszország tanácsára – szerette volna elkerülni a háborút, jelentős engedményeket tett Bécsnek. A diplomáciai kapcsolat július 25-én megszakadt a két ország között. Az Osztrák-Magyar Monarchia három nappal később, július 28-án hadat üzent Szerbiának. De milyen is volt a monarchia és Magyarország helyzete ekkor?

Elmaradott tüzérség és repülőszázadok

A birodalmon belül az 1848-as szabadságharc után egységesítették a hadviselés szabályait. E szerint nyolc év tényleges és két év tartalékos szolgálatot kellett minden hadkötelesnek teljesíteni. A kiegyezés után a rendszert átalakították: három év tényleges (20-tól 23 éves korig) és még 9 év tartalékos szolgálatot kellett immár teljesíteni. A hadkötelesek száma pedig egyre nőtt, hiszen jelentős mértékben szűkítették a katonai szolgálat alól felmentést kapható személyek körét. Ennek megfelelően 1859-ben a monarchia hadseregének létszáma békeidőben 200 ezer, míg háborúban 600 ezer fő volt. A világháború előtti időkben viszont a békelétszám már elérte a 400 ezer főt, míg a mozgósíthatóak köre kétmillióra rúgott. Ez gyakorlatilag a negyedik legerősebb hadsereg volt Európában. A háborút megelőző évben, 1913-ban Németország rendelkezésére például 600 ezer főnyi hadsereg és kétmillió tartalékos állt. Franciaország békelétszáma 1912-ben 600 ezer fő volt, míg a tartalékos létszáma mintegy négymillió volt. Oroszország hadsereg egymillió katonából állt, a kiképzett tartalékosok létszáma pedig elérte a tízmilliót.

Magyarország hadseregének helyzetét 1912-ben sikerült törvényi szinten rendezni. Az úgynevezett véderőtörvény értelmében a honvédség addig 25 ezres békelétszámát 50 ezer fő emelhette az ország. A magyar királyi honvédség a létszámnövelés mellett tüzérség felállítására is lehetőséget kapott, s négy új gyalogezredet is kiállíthatott. Az antant azonban számos ponton felülmúlta a tengelyhatalmak harcértékét: haditengerészet esetében például nyomasztó volt a fölényük. A monarchia hadiflottája (15 sorhajó, 3 nehéz-, 9 könnyűcirkáló, 6 tengeralattjáró, 80 torpedónaszád) három kikötőben állomásozott. A tengerészeket a horvátok mellett főként magyarok adták. Összességében is magyarországi katonák alkották – az osztrákok mellett – legnagyobb számban a közös hadsereget. Nem csak a haditengerészetben voltak komoly lemaradásban az Osztrák-Magyar Monarchia, de a tüzérségben és a repülőgépek alkalmazásában is. Előbbi esetében beszédes adat, hogy míg egy német hadtest 160, egy francia 120 löveggel rendelkezett, addig a közös hadtesteknek csupán 50 ágyújuk volt. A monarchia vezetése a repülőgépeknek (amiből 79 darabot számlált) csupán a felderítésben szánt jelentősebb szerepet.

Nyertesek és vesztesek

Mivel a világégésben résztvevő minden ország vezetése rövid háborúra számított, így az Osztrák-Magyar Monarchiának kezdetben nem volt hadigazdálkodási terve. Az is tény, hogy az ipar korabeli szerkezete nem tette volna lehetővé a haditermelésre való áttérést anélkül, hogy azt a civil szféra ne érezné meg. Az első jelentősebb veszteségek hatására azonban a monarchia vezetése hozzáfogott a gazdaság átalakításához. A gyárak és üzemek irányítását a katonaság vette át, s azok lassan kezdtek áttérni a katonai termelésre. Mivel a háború első évében kétmillió ember vonult be, s az otthon maradottak fogyasztása is jelentősen visszaesett, így már nem volt akkora érvágás a polgári termelés visszafogása. 1915-ben megkezdődött a készletek összeírása és zárolása, 1916-ban pedig bevezették az élelmiszerjegyet. Ugyanakkor a mezőgazdasági termelés a korábbi kétharmadára esett vissza, ami egyrészt kedvezett a feketézőknek, másrészt pedig gyakorlatilag éhínséghez vezetett. Az ipari termelés is visszaesett: 1917-ben az 1913-ashoz képest 12 százalékkal esett, ami megnehezítette a hadsereg utánpótlását. A gyárosok ugyanakkor jól jártak: a Weis Manfréd irányította üzem megduplázta az alaptőkéjét és a gyárat is bővítette.

A tizenötmillió áldozatot követelő nagy háborúban a monarchia embervesztesége kiugróan nagyarányú volt. 1915-ben a 19-42 éves korosztályt hívták be. A következő évben az alsó határt már 18 évben húzták meg, míg a felsőt ötven évre emelték. A háborúban elesettek, vagy megsebesültek száma másfélmillió körül alakul, míg hétszázezren estek hadifogságba. A kereső nélkül maradt családokat napi 57 fillér járandóság illette meg. A rokkantak napi 16, míg a száz százalékos rokkantak napi 32 fillér segélyhez jutottak.