Clooney belebukott a világháborús műkincsvadászatba

A valós eseményeken alapuló szituáció tényleg hálás téma: közeleg a világháború vége, a nácik menekülnek, a szovjetek megindultak nyugat felé, Frank Stokesnak (Clooney) pedig eszébe jut, hogy meg kellene menteni tőlük azt a tonnányi összerabolt műkincset, amelyek korábban magángyűjteményekben, templomokban pihentek évszázadokon át, most pedig igazából senki sem tudja, merre kallódnak a háború által szétcincált Európában. Elnöki támogatással szakértői csapatot szervez tehát, amelynek feladata minden fellelhető műtárgy, kulturális érték megmentése az utókor számára – és ez a vállalkozás természetesen minden, csak nem veszélytelen.

Ha valaki arra számított, hogy a fentiek alapján Clooney valamiféle második világháborús Ocean’s Elevent forgatott (márpedig ne tagadjuk: a legtöbben erre számítottunk, Matt Damon jelenléte pedig csak tovább fokozta ezeket az elvárásokat), mindezt gyorsan felejtse el. A Műkincsvadászok legnagyobb hibája éppen az, hogy nincs jó sztorija, amelynek keretei között a figurák maguktól megelevenedhetnének, a második legnagyobb pedig az, hogy nincsenek benne jó figurák, akik még egy átlagosabb történetet is élettel tudnának megtölteni. Hiába képes Bill Murray vagy John Goodman még egy pár szürke vonallal felskiccelt, színtelen-szagtalan karakter bőrébe bújva is felvillantani a maga kivételes tehetségét (mert képes – ez bizony párszor itt is kiviláglik), ez sajnos kevés ahhoz, hogy önmagában két órán át elvigyen valamit a hátán. Más erény ugyanis a kiváló színészek és az efféle nagy produkciókhoz méltó külső kivitelezés mellett nem nagyon akad a filmben. Ahelyett, hogy Clooney és kiváló társai jutalomjátékot produkálhatnának egy roppant stílusos, pergő, végig szellemes és szórakoztató, okosan megírt történetben, a film az első pillanattól kezdve értelmezhetetlen kötéltáncba kezd a különböző irányvonalak között, majd nagyjából egy óra után menthetetlenül zuhan alá közöttük a semmibe. Kifejezetten bosszantó, hogy eközben többször is felvillan a remény, a NA MAJD MOST, az ember várná, hogy végre elindulunk valamerre, de hiába.

Mintha maguk az alkotók – elsősorban Clooney és szerzőtársa, Grent Heslov – sem tudták volna eldönteni, mit akarnak forgatni: a ’60-as évek nagy háborús tablófilmjeit idéző, többé-kevésbé hiteles hátterű sztármozit, vagy csupán egy poénos, szellemes kalandfilmet történelmi környezetbe ágyazva, aranyköpésekkel és akciókkal. A film emiatt mindkettő szeretne lenni egyszerre, de egyik sem sikerül neki: ehelyett egy csapongó, félkész benyomást keltő valamit tártak elénk teljesen érdektelen figurákkal. Hiába tudjuk az adott műkincsvadászról, hogy ő történetesen az ivással hagyott fel, és a szakadék széléről tántorgott vissza az emberi létbe a nemes kultúrmisszió kedvéért, a megfoghatatlan, semmiféle érzelmi azonosulási lehetőséget nem kínáló karakterek miatt a néző erre is csak vállat von. Egyszerűen nincs mélysége a filmnek, nem érint meg, nem gondolkodtat el, nem élhető át a szereplők élete és sorstragédiája. A Blanchett és Damon közötti laza, plátói érzelmi szál is furcsán erőltetett, és nem vezet sehonnan sehová – mintha a készítők csak ki akarták volna pipálni a kötelező férfi-nő szálat, majd amikor ez megvolt, továbbléptek. Amikor pedig valamiféle morális üzenet sejlik fel a sekélyes dialógusok mögött, néha még kínosabb is az összhatás, mint annál a nagyon kevés sovány poénkezdeménynél, amit beleszuszakoltak a filmbe. Mindannyian tudjuk, hogy a háború szörnyű és senkit sem kímél, és mindannyian tudjuk, hogy a holokauszt az emberiség történelmének egyik legsötétebb fejezete – anélkül is, hogy erre didaktikus képekkel vagy végtelenül banális, érzelgősen semmitmondó dialógusokkal emlékeztetnének minket. Pláne, hogy ezek aztán mindig, menetrendszerűen ott is maradnak a levegőben lógva.

A Műkincsvadászokat a fentiek ellenére egyébként egyszer mindenféle különösebb károsodás nélkül meg lehet nézni: a helyszínek közötti gyors ugrálás a sztori szempontjából semmiképpen sem üdvös, viszont legalább arra jó volt, hogy ne fulladjon unalomba a film. Pár eltalált jelenet így is akad a sok semmilyen között, és ahogy arról már korábban szót ejtettünk, Clooneyt, Damont, Murrayt, Goodmant meg a többieket bárhol, bármikor jó látni. De ettől bizony ez a film még olyan, mint egy kihagyott tizenegyes a világválogatott valami gálameccsén: szép lett volna, ha bemegy, sőt, el is vártuk, hogy bemenjen, de végső soron különösebb tétje nincs, így gyorsan túl is lépünk rajta. Ezt a mozit nemhogy egy év, de már pár hét múlva sem emlegeti majd a kutya sem.

Műkincsvadászok (The Monuments Men, 2013)
Rendezte: George Clooney
Forgatókönyv: George Clooney, Grant Heslov
Zene: Alexandre Desplat
Operatőr: Phedon Papamichael
Főszereplők: George Clooney (Frank Stokes), Matt Damon (James Granger), John Goodman (Walter Garfield), Bill Murray (Richard Campbell), Cate Blanchett (Claire Simone), Bob Balaban (Preston Stavitz)
Gyártó: Columbia Pictures
Forgalmazza: InterCom
Magyarországi mozipremier: 2014. február 20.