Prágai megemlékezés az 1968-as szovjet bevonulásról

A cseh rádió központi épületénél kirobbant összecsapásokban a cseh tüntetők és a megszálló szovjet erők között, akik el akarták foglalni a rádiót, több civil vesztette életét. A megszálló csapatok bevonulásakor ez volt a legsúlyosabb incidens. A cseh rádió környékén a megszállás ellen tüntetők között néhány felvidéki fiatal, akkor Prágában tanuló magyar egyetemista és főiskolás is volt.

„Egész Csehszlovákiában az első napokban a halálos civil áldozatok száma mintegy százra tehető. Később morogva, de megadtuk magunkat, és a normalizáció 20 évig tartott. Ezért kissé bizalmatlan vagyok, ha csak koszorúzunk, fejet hajtunk a hősök előtt, de nem látjuk az előttünk álló veszélyeket. A szólásszabadságért minden korban harcolni kell" – hangsúlyozta Karel Schwarzenberg.

Jirí Dientsbier emberi jogi miniszter szerint Csehszlovákia 1968-as megszállása volt az első eset, amikor Moszkva alkalmazta az úgynevezett Brezsnyev doktrínát, amelynek alapján a szovjet vezetés fenntartotta magának a jogot, hogy beavatkozzon abban a kelet-európai államban, ahol szerinte veszélybe került a szocialista rendszer. A miniszter hangoztatta, hogy a csehszlovákok, akárcsak 1956-ban a magyarok, demokráciát és szabadságot akartak, de ezt csak 1989-ben sikerült kivívni.

A Varsói Szerződés öt tagállamának – Szovjetunió, Lengyelország, Bulgária, Magyarország, NDK – hadseregei 1968. augusztus 20-ról 21-re éjjel lépték át Csehszlovákia határát azzal a céllal, hogy megállítsák Alexander Dubčeknek, a csehszlovákiai kommunista párt akkori első titkárának nevével fémjelzett Prágai Tavaszként elhíresült liberalizációs és reformfolyamatokat. A Gustáv Husák vezette „normalizációs" csehszlovák vezetés a megszállást 1969-től egészen a szocialista rendszer 1989-es bukásáig cinikusan „internacionalista segítségnek" minősítette.