Versenyfutás az Antarktiszért?

Bár kevés hír jut el hozzánk a messzi Déli-sarkról, az elmúlt évtizedek korántsem zajlottak eseménytelenül ezen a zord és barátságtalan vidéken. Több nyugat-európai állam mellett Kína, Oroszország, Dél-Korea és India is egyre gyorsabb ütemben igyekszik terjeszkedni az örök hó birodalmában: India tavaly jelentkezett új kutatóállomással az Antarktiszon, Kína pedig – miután 2009-ben nyitotta meg a harmadikat – éppen kijelölte negyedik bázisának helyét. Dél-Korea jövőre nyitja meg második kutatóállomását, jelezve, hogy nem szándékozik kimaradni a „tülekedésből".

Miért ez a nagy érdeklődés? A válasz egyszerűnek tűnhet, hiszen az Antarktisz területe több milliárd dollár értékű, tengerfenékből kitermelhető szénhidrogén, szárazföldön bányászható ásványok, értékesíthető tudományos kutatási eredmények, valamint tengerekből lehalászható élelmiszer kincsesbányája.

A legszembetűnőbb különbség azonban az egykori és a mai gyarmatosítók helyzete között nem más, mint az Antarktisz-egyezmény és a hozzá kapcsolódó megállapodások, melyeket összefoglaló néven Antarctic Treaty System-nek vagy ATS-nek neveznek. Az ATS − amelyet napjainkig 47 ország írt alá − az Antarktisznak, a Föld egyetlen állandó lakosság nélküli földrészének nemzetközi jogi viszonyait szabályozza, definíciója értelmében az Antarktisz a 60. déli szélességtől délre eső szárazföld és jégmező együttesen. Az aláírók az Antarktiszt tudományos, védett területként ismerik el, melyen szabad tudományos kutatás folyhat, és melyen megtiltják a katonai tevékenységet. Ez volt az első olyan fegyverkorlátozási egyezmény, amelyet még a hidegháború idején hoztak tető alá.

Mindennek alapján felmerülhet a kérdés, hogy az egyezmény korlátozásai ellenére mégis mi teszi olyan vonzóvá napjainkban ezt a kontinenst? Nos, a szakértő úgy látja, az ATS jövője ugyancsak kétséges. Előbb vagy utóbb − bár a konkrét időpont megjósolhatatlan− valamelyik ország fel fogja rúgni ezeket a korlátokat, a többi pedig követi majd a példáját. És éppen ez a várakozás teszi olyan fontossá a déli-sarki kutatóállomásokat, melyekkel a működtető országok kinyilatkoztatják: jelen vagyunk, igényt tartunk a területre. Természetesen presztízst jelent a bázisokon folyó, felbecsülhetetlen értékű kutatómunka is: ebben leginkább a nagyhatalmak, az Egyesült Államok és Oroszország kutatói jeleskednek, szemben például az olyan dél-amerikai országokkal, mint Peru, Chile és Brazília, amelyek a komoly kutatómunka mellett jelentős (fegyvertelen) katonai erővel vannak jelen a térségben − mondja az elemző, aki maga is érkezett már a Déli-sarkra a chilei légierő repülőgépével. Ezek az országok közel egy évszázada versengenek a terület felosztásában − pillanatnyilag az említett egyezmény visszatartja őket, ám épp ennek a megszűnésére apellálnak, ezért tartják fenn bázisaikat a térségben.

Az egyezményen túl még egy további tényező is visszatartja korunk konkvisztádorait, a kitermeléssel foglalkozó cégeket. Ez pedig nem más, mint a rendkívül vastag jégpáncél, mely a hatalmas szárazföld legnagyobb részét lefedi, s amely a keleti területen található ősmasszívum nemesfémeinek bányászatát jelentősen megnehezíti. Más kérdés, hogy egyfelől a folyamatos technikai fejlődés, másrészről a globális felmelegedés generálta olvadás előbb-utóbb a gyakorlati akadályokat elháríthatja, az ásványkincsek világpiaci árának emelkedése pedig okkal veti fel a kérdést, meddig lehet az egyezményt érvényben tartani.

Hogyan alakul a Déli-sark jövője az egyezmény megszűnése esetén? Erre a kérdésre némileg választ adnak az Északi-sarkon zajló folyamatok. Mivel itt semmilyen egyezmény nem védi a természetet, gyakorlatilag a felfedezésével egy időben megkezdődött a sarkvidék ásványkincseinek és élővilágának kiaknázása is, amely nem kis mértékű kitermelést jelent, hiszen a világ egyelőre még feltáratlan kőolajkészleteinek 13 százaléka, a földgázkészletek közel 30 százaléka rejtőzik az Északi-sarkkörön túl, ahol mindemellett gazdag arany-, gyémánt-, vas- és cinklelőhelyek is találhatók. A környező országok – Oroszország, az USA, Kanada, Dánia és Norvégia − egymás után jelentették be igényeiket az ásványkincseket rejtő területek egy-egy részére. Mi több, néhány évvel ezelőtt egy, a tengerfenéken üledékmintákat gyűjtő orosz mini-tengeralattjáró egy nemzeti lobogót is elhelyezett az Oroszország által igényelt területen. Természetesen a világ legnagyobb fogyasztója, Kína sem akar kimaradni a versenyből, ezért fokozatosan és diplomatikusan ugyan, de megveti lábát és érezteti jelenlétét az Északi-sarkkörön túl − 2004 óta saját kutatóállomása van a norvég sarkvidékhez tartozó Spitzbergákon. Emellett az ázsiai nagyhatalom már kifejlesztette jégtörő hajóit is – melyek közül a legismertebb a Jeges-tengert átszelő Hszüelong lett −, és sarkvidéki kutatóexpedíciókat is folytatott. Emellett Kínában dolgoznak egy újabb hatalmas jégtörő építésén is, továbbá számos kutatóexpedíciót terveznek a sarkvidéken az elkövetkező években.

Ám bármekkora legyen is a versengés, a szakértő úgy látja, nincs reális esélye annak, hogy fegyveres konfliktus robbanjon ki akár a Déli-, akár az Északi-sark birtoklásáért, annak pedig már csak a mostoha időjárási viszonyok miatt is végképp kicsi a valószínűsége, hogy ilyesmire az érintett területeken kerül majd sor. A kontinensekért versengő országok a vitás kérdéseket − legalábbis egyelőre − az ENSZ égisze alatt, tárgyalások útján, kölcsönös egyeztetésekkel próbálják elsimítani.

Fotó: internet