Megkésett requiem

Szöveg: Kálmánfi Gábor | 2012. január 13. 14:21

Szentmisével és koszorúzással emlékeztek a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg doni tragédiájára január 12-én, csütörtökön Balatonfűzfőn, a Jézus Szíve plébániatemplomban és annak udvarán. A hősök emléktáblájánál koszorút helyezett el többek között Sáfár Albert dandártábornok, az MH Összhaderőnemi Parancsnokság légierő haderőnem főnöke, Szücs József mérnök ezredes, az MH Légi Vezetési és Irányítási Központ (MH LVIK) parancsnoka és Zentai László alezredes, az MH 54. Veszprém Radarezred megbízott parancsnoka.

Sáfár Albert dandártábornok megemlékező beszédében, felidézve a Don-kanyarnál történteket, kiemelte: a magyar katonák sem létszámban, sem fegyverzetben nem voltak felkészülve a rájuk váró veszélyekre. Gondoljunk csak a mínusz harmincöt Celsius-fokos hidegre és arra, hogy akkor láttak először támadásban T−34-es harckocsikat.

A dandártábornok hangsúlyozta: a magyar honvédek küzdöttek, amíg tudtak; „harcoltak, amíg volt lőszer és működőképes ágyú; harcoltak, amíg a bajtársiasság erősebb volt a realitásnál."

„Emlékezzünk meg hősi halottainkról és sebesültjeinkről, akik vérük hullatásával tették lehetővé a hadsereg fennmaradó részének gyülekezését; soha el nem halványuló példáját adva a mai vitézségnek. Az ilyen hősök példája ihlessen minket, mert amíg ilyen hősök lesznek sorainkban, addig nem pusztulhat el a nemzet" – szögezte le Sáfár Albert.

Hallhattuk: ez az emlékezés „csak szerény pótlása" a háborút követő hosszas hallgatásnak. A légierő haderőnem főnöke elmondta: ötven évig beszélni sem volt szabad a Don partján hősi halált halt százezer magyar katona sorsáról; emlékük addig „csak özvegyek és hadiárvák könnyeiben élhetett tovább."

„Megkésett requiem ez. De ma már hazánktól ezerötszáz kilométerre, rendezett temetőkben lehet leróni kegyeletünket az ott meghaltak emléke előtt. Nehéz volt felidézni a múlt történéseit, de ez mindenképpen szükséges, mert erőt ad a mindennapi szolgálathoz" – zárta beszédét a légierő haderőnem főnöke.

A koszorúzást megelőző szentmisén Szécsi Ferenc plébános, kisegítő tábori lelkész, párhuzamot keresve a jelenkor és a hatvankilenc évvel korábbi események között, lándzsát tört amellett, hogy a mai fiataloknak látniuk kell, hogyan függenek össze a Don-kanyarban történtek a jelen életünkkel.

„Merész párhuzamot vonva ki merem jelenteni, hogy ma is «háború» van. Mert a klasszikus háborúban az emberek ugyanúgy elveszítik egyik pillanatról a másikra otthonaikat, mint ma; és jelenkorunkban is sokan kényszerülnek elhagyni a magyar hazát, akárcsak fegyveres harcok idején, mert a megélhetés erre kényszeríti őket. Ma is küzdenünk kell. Azért kell visszanyúlni a múltba, mert az akkori magyar emberek példát adnak a ma élőknek, hogy miként kell helytállnunk mindennapi harcainkban. Vajon ki vagy mi adott nekik erőt a végtelen hómezőn? Ezen kell elgondolkodnunk" – mondta a plébános.