Meglepte a németeket a védekező Vörös Hadsereg

1941 júniusában a német hadvezetés úgy döntött: megtámadja a Szovjetuniót. Meglepően rövid idő alatt hatalmas területek kerültek német kézre. Azonban 1941. novemberében Moszkva alatt igen heves ellenállásba ütköztek, s vereséget szenvedtek. Ezt követette a sztálingrádi vereség. Az ottani hadműveletek 1942. augusztusától egészen 1943. februárjáig tartottak. A két vereség után, vagy két győzelem után – nézőpont kérdése – rövidebb bizonytalankodás után a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom vezérkara egyként arra a következtetésre jutott, hogy a következő nagyobb ütközet Kurszk térségében lesz majd.

Halogatott áttörés

A németeket az motiválta, hogy a sztálingrádi vereség után a kurszki kiszögellés elfoglalásával sikerülhet lerövidíteniük a frontvonalat. Erről persze – a meglehetősen jól működő szovjet hírszerzésnek hála – a Vörös Hadsereg vezérkara is idejekorán értesült. Ezt egyebek mellett az is lehetővé tette, hogy a németek többször elhalasztották a hadművelet megkezdését, mivel vártak az új fejlesztésű fegyverek hadrendbe állítására. Ezek közül a leglényegesebbek a méltán elhíresült Tigris nehéz harckocsi, illetve a Párduc típusú közepes tankok voltak. A két vereség miatt eleinte egyébként az volt az általános álláspont a náci birodalom főparancsnokságán (OKH) belül, hogy inkább védekező jellegű hadviselésre kell felkészülni. Ezt az álláspontot magáévá tette Adof Hitler is. Azonban színre lépett Erich von Manstein.

A sokszori halasztás időt adott a Vörös Hadseregnek is a felkészülésre. Ennek jegyében a várható nyári offenzíva térségében mintegy egymillió aknát ástak el, 5000 kilométer hossza és 175 kilométer mélységben alakítottak ki védelmi vonalakat. Mindezek mellett hatalmas erőt összpontosítottak a régióban. egymillió-háromszázezer embert, 3600 tankot 20 ezer tüzérségi löveget és közel 2800 harci repülőt vezényeltek át. a felkészülés nagyságát jól mutatja, hogy korabeli adatok szerint Vörös Hadsereg emberállományának 26 százaléka állomásozott a várható áttörés térségében. Ugyancsak ide vezényelték a légierő 35, míg a tankok 46 százalékát. Mindezekkel jelentős számbeli fölényt tudtak megteremteni. A németek ugyanis – a többszöri halasztás ellenére is – csak mintegy 3000 tankot, 900 ezer főnyi katonaságot és alig több mint 2000 repülőgépet tudtak összevonni. Ugyanakkor e is mintegy a teljes német hadsereg mintegy egyharmada volt.

Ezerötszáz tank

A szovjet parancsnokok hamar felismerték, hogy az egyébként félelmetes Tigrisek oldalról sebezhetőbbek, mivel ott vékonyabb a páncélzatuk. Erre a tudásra főként Prohorovka térségében volt szükség. A kurszki csatában, de talán a modern hadviselés egész történetében itt zajlott le ugyanis a legnagyobb páncélos ütközet. A Kurszktól mintegy 150 kilométernyire dél-keletre fekvő város térségében mintegy 1500 harckocsi csapott össze. A német csapatok itt is vereséget szenvedtek: nem sikerült áttörniük a szovjet vonalakat, azonban újabb 350 tankot és 10 ezer katonát veszítettek. Nem volt jobb a helyzet számukra a déli fronton sem, ahol egyébként a német hadvezetés mintegy 300 ezer embert vont össze. Orelért, illetve Harkovért folyó harcok azonban nem értek véget július 12-én: az elkeseredett ütközetek még egy hónapig tartottak: az előző várost augusztus 5-én, míg Harkovot augusztus 23-án szabadította fel a Vörös Hadsereg.

Hosszú agónia

Egyes történészi vélemények szerint a II. világháború fordulópontja nem is annyira a sztálingrádi csta volt, hanem a kurszki ütközet. Horváth Csaba azonban még messzebb ment vissza. A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem docense szerint már Moszkvánál megfordult a háború menete. Az ottani csatában bukik ugyanis meg Adolf Hitler villámháborús elképzelése. Sztálingrád, és a szintén kudarcos kurszki áttörés inkább csak egy hosszan elhúzódó végjátéknak tekinthető, amit az tett lehetővé, hogy a német csapatok vezetői, az altisztek és a tisztek is meglehetős nagy önállósággal bírtak. A kurszki kudarc okát egyébként Horváth Csaba egyebek mellett abban látja, hogy annak hiába voltak számbeli fölényben az oroszok, inkább védekezésre rendezkedtek be, és ezzel meglepték a németeket.

Ezt akár az is alátámaszthatja, hogy akadnak olyan hadtörténészek is, akik szerint a Tigrisek inkább védekező típusú harckocsik voltak. Ugyanakkor Horváth Csaba rámutatott, hogy a nagy áttörések élén általában nehéz harckocsik voltak. A háború egészét tekintve a kurszki vereség ellenére a Tigrisek jól beváltak, hiszen egy elveszített harckocsira tíz megsemmisített jutott. A németeknek nem sikerült Kurszknál légi fölényt sem kiharcolniuk. A docens kihangsúlyozta: a kurszki ütközet volt az utolsó igazán nagy kísérlet a német hadvezetés részéről, hogy megfordítsák a háború menetét. Miután azonban kudarcot vallottak, soha többet nem tudták már átvenni a kezdeményezést.