Megtagadott virtus

A 20. századi két világégés olyan mértékű kataklizmát okozott, hogy a megelőző két évszázad híres katonáinak emlékét teljesen elhomályosította. Nem véletlen, hogy a neves hadtörténész, Markó Árpád már 1944-ben „Elfelejtett magyar hadvezérek” címen jelentette meg kis könyvét a 18.–19. század kiemelkedő katonaalakjai¬ról. A második világháborút követő nemzet¬rontó politika ezt a helyzetet fokozta, hiszen a kommunista rezsim alatt a második világháborúban szolgáló magyar katonák kollektíven bűnös jelzőt kaptak, de az első világháború magyar hősei sem voltak elfogadhatóak, mivel „imperialista háború” résztvevőiként tekintettek rájuk. Tulajdonképpen csak az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a Rákóczi-szabadságharc katonái feleltek meg elvárásaiknak, de ők is félremagyarázva, mintegy előfutáraként a proletárok nagy forradalmának. Rajtuk kívül az utóbbi kétszáz év katonahőseinek emlékét – egy-egy ritka kivételtől eltekintve – felejtésre ítélték.

Elhallgatással, tagadással próbálták meg kigyomlálni őket a nemzet tudatából.

A néphadseregnek sem volt szüksége ilyen példaképekre, akik ideológiai alapon töröltettek a hadtörténelmi „kánonból” – mintha nem is léteztek volna – felettébb egyszerű indoklással: a Habsburg Birodalmat, tehát idegen érdekeket szolgáltak. Nem vették figyelembe, hogy ezek a katonák a mindenkori magyar uralkodót, ezáltal az akkori magyar államot, a Magyar Királyságot szolgálták – persze már eleve a királyság intézménye is bűnösnek számított. A „múltat végkép eltörölni” szándékozó kultúrpolitika szerencsére nem vezethetett sikerre, a haditettek és fegyvertények leírását és az azokat végrehajtók neveit és élettörténetét megőrizték a levéltárak és a korábban publikált hadtörténeti munkák.

A rendszerváltozást követően újra megjelentek a korszakkal foglalkozó kötetek, de ezek szereplői a mai közvélemény számára már csak a ködös múlt alakjai.

Holott bőven van mire büszkének lennünk ebből az időszakból is. Ha egyszer a császárvárosban sétál a kedves olvasó, és a Mária¬ Teréziáról elnevezett térre téved, akkor a monumentális emlékműre feltekintve két legendás magyar katona alakját fedezheti fel. Egyikük az Udvari Haditanács elnökeként a Habsburg Birodalom legmagasabb katonai beosztását elérő Hadik András, aki Berlin megsarcolójaként tört borsot huszárjaival a korszak katonai zsenijének, Nagy Frigyes porosz királynak az orra alá. A másik magyar katonaalak gróf Nádasdy Ferenc, aki a kolíni csatában vezette a lovasságot. Mindketten kiérdemelték az uralkodónőről elnevezett, Katonai Mária Terézia-rend nagykeresztjét. Ez volt az a kitüntetés, amelyet a győzedelmes kolíni csata után alapított a tisztikar számára az uralkodónő, és az első világháború végéig a legmagasabb katonai elismerése volt a Monarchiának.

A rend fennállása alatt több mint 1200-an kapták meg a három fokozat valamelyikét, akik közül mintegy háromszáz tekinthető magyarnak.

A Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztje és nagykeresztje Fotó: FLICKR

Az is beszédes és a magyar katonai virtust dicséri, hogy ez a számarány jóval meghaladta a soknemzetiségű Habsburg Birodalomban, majd az Osztrák–Magyar Monarchiában a magyarság számarányát. Haditetteik és fegyvertényeik a katonai erényeknek olyan tárháza, amelyre most is támaszkodhatunk, és példát adhatnak mai katonáinknak, tanulva azoktól a magyar hősöktől, akik elnyerték ezt a kitüntetést, és életüket áldozták a csatamezőn.

A kiemelt két név valamelyest ismert lehet – a hadtörténelmünk iránt fogékonyak számára gróf Hadik András tábornagyé biztosan –, viszont azt talán kevesen tudják, hogy az egyik fia szintén kiérdemelte a kitüntetést. Gróf Hadik Károly Lőcsén látta meg a napvilágot 1756-ban második fiúként. Apját követve és a kor szokásainak megfelelően már 17 esztendősen katonai szolgálatba állt. A 2. gyalogezredben kezdte meg szolgálatát, de hamarosan az atyja nevét viselő huszárezredhez került, amelynek később a parancsnoka is lett. Nyilvánvaló, hogy apja tekintélye és befolyása nem akármilyen előnyt jelenthetett az előmenetelben, ugyanakkor komoly megfelelési kényszert is kiválthatott a fiatal huszártisztben.

Hadik Károly felnőtt legendás atyjához és karrierjével bizonyította rátermettségét. Pályafutása során kétszer is kiérdemelte a Katonai Mária Terézia-rendet. 1793. szeptember végén Berlaimont-nál a Sambre folyón átkelve elővédcsapatot vezetett, amikor túlerőben lévő francia erőkkel találta szemben magát. Erélyes támadása azonban szétszórta a franciákat, és az ágyúkkal megerősített francia állást is elfoglalta. Alig több mint két héttel később Wattignies-nél újból túlerővel nézett szembe, de vakmerősége és taktikai érzéke itt is kisegítette, és a támadó franciák végül visszavonultak. Ezeket a haditetteket jutalmazták a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjével.

A vezérőrnaggyá kinevezett Hadik Károly 1796-ban hajtotta végre legnagyobb haditettét, amikor Würzburg mellett közelharcban verte szét a francia erőket, majd állhatatos üldözéssel akadályozta meg, hogy az ellenség rendezze sorait. A harcok során tanúsított kiemelkedő bátorságáért és harcvezetésért érdemelte ki a rend középkeresztjét. 1797-ben altábornaggyá léptették elő a még mindig csak 41 esztendős Hadikot. Fényes karrier állt még előtte, és abban bízhatott, hogy apja után ő is esélyes a legmagasabb katonai beosztásra. A sors azonban másként rendelkezett. 1800. június 14-én a marengói csata során – amelyet már Napóleon ellen vívtak a császári királyi erők – újból közvetlenül irányította katonáit. Szerencséje azonban elhagyta, és súlyos sebesülést szenvedett.

Katonái kimentették a vesztes csata forgatagából, és a közeli Alessandria városába szállították a súlyosan sebesült tábornokot, de sebeiből már nem épült fel, és 1800. július 24-én megtért a Teremtőhöz.

Zemplén vármegyei nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot Karove László 1779-ben Tolcsván. Az 51. gyalogezredben kezdte meg katonai szolgálatát, majd 1800-ban a magyar királyi nemesi testőrség tisztje lett. 1804-ben századosként újra ezredében szolgált. 1805 októberének végén a caldierói csatában bizonyította a fiatal tiszt a rátermettségét. 1805. október 30-án, a csata második napján Colognola falunál a franciák ismétlődő rohamokat intéztek a középhad ellen. Karove százados önként jelentkezett ellentámadásra gyalogosaival, és a templom körüli stratégiai ponton véres küzdelemben sikerült megállítania a francia támadást.

A franciák háromszáz embert veszítettek és Karove fogságba ejtett hét tisztet, valamint 130 főnyi legénységet, továbbá zsákmányolt két harci dobot és egy hadi zászlót. A fiatal tiszt ezért a fegyvertényért érdemelte ki a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Négy évvel később az asperni csatában – amikor Bécs előtt sikerült megállítani Napóleont – a fiatal tiszt hősi halált halt. Még nem volt harmincesztendős.

Nem töltötte be negyvenedik életévét szentgyörgyi báró Horváth Antal ezredes, amikor a csatamezőn lelte halálát. 1773-ban született a Vas vármegyei Szentgyörgy (ma Répceszentgyörgy) településen, és 15 esztendősen már a 2. gyalogezredben szolgált hadapródként. 1793-ban átkerült a huszársághoz, és élete végéig huszártisztként szolgált. Számos fegyvertény és huszárcsíny fűződik nevéhez, de legnagyszerűbb haditette az 1800. július 17-i landshuti ütközethez köthető, amikor fél századával megakasztotta az előretörő ellenséget, és ellentámadásával 21 tisztet, valamint számos legénységi állományú katonát ejtett fogságba. Méltán érdemelte ki így a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét, amelyet 1801-ben ítéltek meg számára. Két évvel később folyamodott a magyar bárói címért, amelyet a rend tagjaként szintén elnyert. 1809-ben ezredessé léptették elő, és a császárhuszárezred parancsnoka lett. A Napóleon oldalán megindult 1812. évi orosz hadjáratban lengyel területre érkezett ezredével, és Varsótól keleti irányban nyomult előre. 1812. augusztus 8-án Siehnie­wicze település mellett (ma Fehéroroszországban Szihnyevicsi néven) ezredének egyik huszár­osztálya ­megütközött a kozák lovassággal, és a kozákokat megfutamodásra kényszerítve üldözni kezdte őket.

Hamarosan azonban teljes orosz lovasezred bukkant elő, és az üldöző huszárok kelepcébe kerültek, ahonnan gyors visszavonulásban kerestek menedéket.

Ez a kép tárult az éppen akkor helyszínre érkező Schwarzenberg herceg hadtestparancsnok szeme elé, aki a kíséretében lévő francia tábornokkal együtt kérdőn nézett az ezredparancsnokra. Elképzelhetjük, mi játszódott le a teljes felnőttéletét végighadakozó huszár ezredes fejében, amikor a kérdő tekintetek reá szegeződtek. Ráadásul nem volt elég, hogy éppen az elöljáró lett a szemtanúja a huszárok visszavonulásának, hanem még egy francia tábornok is, annak a nemzetnek a fia, akik ellen Horváth maga is megannyi csatában bizonyította a magyar huszárok vitézségét. Az ezredes azonnal támadást vezényelt, és ezrede élére állva rárontott az orosz lovasezredre. Az ellentámadás sikerült, de a hős ezredes halálos sebet kapott egy puskagolyótól, és másnap meghalt. Huszárjai a közeli Maletz településen (ma Fehéroroszországban Malecs néven) helyezték végső nyugalomra vitéz ezredesüket.

A fent említett három hős csak néhány a korszak kiemelkedő magyar katonái közül, emlékük megidézése tisztelgés a korszak már-már elfeledett hősei előtt a magyar hősök emlékünnepe alkalmából.