Ami a Ryan közlegény megmentése a nagyfilmes kategóriában, az Az elit alakulat a sorozatok területén: nehéz megütni. A Netflix A felszabadító című minisorozatával mégis tudott újat mutatni. Ha nem választottak volna egy hibrid technikai megoldást, a széria csak halvány kópiának tűnne. Így azonban...
A felszabadító sztorija nem mondható a legeredetibbnek, mégis annyi morális töltetet kapott, ami valószínűleg nem fért volna bele egyetlen nagyfilmbe. A második világháborúban járunk, ahol a Viharmadarak becenevű szakaszt követjük nyomon, akik 500 nap alatt jutottak el szicíliai partraszállásuk helyszínétől egészen Dachauig. Az Alex Kershaw regénye nyomán készült történetben nem is maga a végtelen út ténye a különleges, hanem azok az emberi kapcsolatok, amelyek a szakaszon belül írják felül az unalomig ismert sztereotípiákat. Az alakulat katonái ugyanis (parancsnokukat, Felix Sparksot kivéve) valamennyien a katonai fogdából kerültek ki, hogy újabb esélyt kapjanak a haza szolgálatára. Ami az összekovácsolódást illeti, az nem megy a legegyszerűbben. A katonák közt akadnak indiánok, mexikói származásúak és marhapásztorok is, csodás elegyét alkotva a különböző hitrendszereknek, életmódoknak és társadalmi rétegeknek. Bár nyílt rasszizmust nem nagyon látunk a filmben, és hőseink sem kezdik gyilkolni egymást a különböző istenek nevében, a faji előítéletek parazsa nagyon is ott lapul a hamu alatt – hogy aztán apró füstpamacsot hagyva maga után végképp elhamvadjon. Hiszen a harctéren már mindegy, milyen színű a bőre annak a bajtársnak, aki megmenti a hátsónkat egy-egy vérben ázó szituációban.
A morális vonal másik szegmense már neccesebb. Tudjuk, hogy az amerikai katonák nem voltak angyalok, és ugyanúgy követtek el erőszakos cselekményeket a civil lakosság ellen, mint a szovjetek. Sokáig jótékony homály fedte azonban azt a tényt, hogy időnként ők is kíméletlenül legyilkolták a magukat már megadó, fegyvertelen német katonákat. Különösen érzékeny pont ez a haláltáborok felszabadítása kapcsán. Filmünk a dachaui eseményeket is górcső alá veszi, ahol az SS-őröket lőtték agyon a felszabadítás napján, s amelyben nem csak a rabok, de a katonák is tevékenyen részt vettek. A film árnyalni próbálja az eseményeket, Sparks parancsnokot gyakorlatilag felmentve, és a Dachauban elkövetett, évekig tartó gyalázatot is bemutatva végig a néző előtt lebegteti a kérdést: bűncselekményt követ-e el morális értelemben az a katona, aki hóhéroknak, mészárosoknak, az emberiség legaljasabb, legsötétebb képviselőinek röpít golyót a fejébe azonnal, minden tárgyalás vagy védekezési lehetőség nélkül. A sorozat csak sejtet, egyértelmű választ nem ad, annak jogát meghagyja nekünk.
Mindez önmagában elégnek tűnik egy izgalmas kivitelezéshez, ám nem az. A sztori talán eltér kissé más, már látott alkotások történetéről, egy képileg hagyományos narráció azonban tényleg csak másolattá halványította volna a filmet. Pedig Grzegorz Jonkajtys rendező eredetileg nagyon is azt akarta. Egy párszereplős kamarafilmet készített volna, ám a pénzeszsákot nyitó emberek nem nagyon láttak fantáziát egy Elit alakulat-klónban, így inkább szorosabbra fűzték a madzagot. Ekkor került a képbe a Netflix, amely nem szaladgál a szomszédba kurázsiért, ha rizikós dolgokról van szó. A céget az alkotók éppen azzal győzték meg, hogy koncepciót váltottak: a hagyományos helyett egy olyan technikát vetettek be, amely újnak nem mondható ugyan, de szokványosnak sem. A trioszkópos varázslatról van szó, amely a hús-vér színészekkel felvett jeleneteket kombinálja a rajzfilmes technikával, plusz a 3D-vel. Láttunk már ilyesmit a filmtörténelemben, a formabontó ábrázolás hol jót szült, hol nem. A vizuális narratívának ez a formája ugyanis egyfelől nagyon formabontó, ezzel együtt izgalmas, másfelől feltételez egyfajta befogadókészséget, ami azonban a film nézésének pillanatnyi hangulatától és szituációjától függ. Engem például az első epizód hihetetlenül idegesített, nagyjából ennyi idő kellett ahhoz, hogy belerázódjak a szokatlan látványvilágba, és ne rimánkodjak halkan a hagyományos ábrázolásmódért. A második résznél azonban elmúlt a kellemetlen érzés, onnantól egyáltalán nem zavart már a néhol stilizációba hajló ábrázolás, a harmadik-negyedik epizódon pedig szünet nélkül vágtattam át, annyira szerettem, amit látok.
Ha már stilizálás: a maszatolás nem csak a vizuális ábrázolásban dominál, hanem a dialógusokban is. Időnként fájóan patetikus (Sparks feleségéhez intézett levelei), időnként együgyűen szájbarágós (a beszélgetés a bujkáló kisfiúval, a nagy nemzet nagy fiairól szóló közhelyhalmaz), időnként pedig annyira semmitmondó, hogy egyáltalán nem emlékszünk az epizódok végére, miről is folyt a szó hőseink között. A sorozat mindezeket a hiányosságokat a katonák (mindegy, hogy német vagy amerikai) emberi arcának megmutatásával igyekszik kompenzálni, értsd: itt tényleg nincs nagyon jó és nagyon rossz, a gyarlóság, a bűn mindenkiben éppen úgy jelen van, mint az intelligencia és a társadalmilag általánosított jóba vetett hit. Mindez azonban nem eléggé jön át a képernyőn, miután a valós aktorokat közben úgy látjuk, mint túlsminkelt rajzfilmszereplőket, vagyis a színészi arcjáték részleges hiányában nehéz azonosulni bizonyos mondatokkal, cselekedetekkel, szituációkkal.
Mindezek ellenére A felszabadítót csak ajánlani lehet korrekt és élvezhető kivitelezése, sztorija és annak elmesélése, de legfőképpen speciális atmoszférája miatt, amely – ha rákattan a néző agya – igazi csemegét jelent a háborús filmek rajongóinak. Ha jó pillanatában kapja el az embert, megunhatatlan. Ha nem, akkor is újra neki lehet ugrani egy másik alkalommal. Egy film öröme mindig az adott lelkiállapotból származik. Az esélyek száma pedig végtelen.
A felszabadító
The Liberator - 2020
Rendező: Grzegorz Jonkajtys
Forgatókönyvíró: Jeb Stuart
Operatőr: Michal Luka
Zene: Benjamin Holst,
Jason Todd Shannon,
Mikolai Stroinski
Vágó: Wojciech Jagiello,
Jaroslaw Pietraszek
Szereplők: Bradley James,
Martin Sensmeier,
Jose Miguel Vasquez
Premier: 2020. november 11. (Netflix)
