Minden idők legbrutálisabb, és egyben legreálisabb filmje

A szélsőséges fogadtatás ellenére a német filmszakma újabb Oscar-díjban reménykedik a világhírű Bernd Eichinger producer és Uli Edel rendező filmje kapcsán, amely a korábbi Spiegel-főszerkesztő és jelenlegi terrorizmus-kutató, Stefan Aust könyve alapján készült.

Minden idők egyik legdrágább, legvéresebb, legrémisztőbb és legbrutálisabb német filmje valóban teljes könyörtelenséggel kívánja bemutatni a Baader-Meinhof csoport által végrehajtott terrortámadásokat, gyújtogatásokat és robbantásokat, az emberrablásokat, illetve gyilkosságokat. Egyben véget akar vetni annak a hamis szentamentalizmusnak – vagy talán legendának -, amely több mint harminc évvel a legszörnyűbb németországi terrorcselekmények után a csoport tevékenységével kapcsolatos nézeteket – legalábbis bizonyos körökben – még mindig övezi.

A szélsőbaloldali szervezetet 1970-ben alapította Andreas Baader, Ulrike Meinhof és Gudrun Ensslin, s az a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) nevet kapta. A terrorista csoport a hatvanas évek szélsőbaloldali diákmozgalmából alakult ki, s egyfajta neomarxista meggyőződés alapján fegyveres ellenállással és terrorista bűncselekmények végrehajtásával kívánta elérni a fennálló rendszer felbomlását, forradalmi helyzet kirobbantását. Abban az időben a németországi fiatalok nagy része szimpatizált a mozgalommal, s noha többségük annak módszereit elvetette, az általuk képviselt elvekkel egyetértett.

A RAF ugyanakkor nemcsak Nyugat-Németországban rendelkezett támogatókkal, hanem az egykori kommunista NDK-ban, valamint az arab szélsőségesek, elsősorban a palesztinok táborában is.

A több generációs csoport merényletei az állami szervek apparátusai, katonai intézmények – elsősorban amerikai támaszpontok -, s a támadott intézményeket a RAF szerint megtestesítő személyek ellen irányultak.

Több mint 30 gazdasági vezetőt, jogászt, politikust, katonát és rendőrt öltek meg, köztük Jürgen Ponto bankárt, Siegfried Buback főállamügyészt és Hanns-Martin Schleiert, a Német Munkaadók Szövetségének elnökét. A rendőrség a csoport vezetőit a hetvenes évek közepétől letartóztatta, majd életfogytiglani börtönre ítélte. Ulrike Meinhof 1976-ban, Andreas Baader és Gudrun Ensslin 1977-ben a cellában öngyilkosságot követett el, míg a RAF néhány korábbi “prominens" képviselője még sokáig életfogytiglani börtönbüntetését töltötte, s tölti ma is.

Baader, Meinhof és Ensslin öngyilkosságát az elmúlt évtizedekben többen kétségbe vonták, azt állítva, hogy halálukban a hatóságok is közreműködtek. De végül felülkerekedett az a vélemény, hogy valóban önkezükkel vetettek véget az életüknek, s a film is egyértelműen az öngyilkosság mellett teszi le a garast.

A Baader-Meinhof komplexusról szóló filmet a közelmúltban tartott müncheni premier során eddig csak néhány száz “kiválasztott" személy látta, de az az elmúlt hetekben mégis hatalmas vitát váltott ki. Sorra szólaltak meg például az áldozatok hozzátartozói.

Ehhez a véleményhez csatlakozott Hans-Jochen Vogel akkori szociáldemokrata igazságügyi miniszter is, aki emellett még azt is kifogásolta, hogy a film készítői az állami szervek képviselőit szánalmas, tehetetlen, ugyanakkor agresszív személyekként ábrázolják. Vogel szerint a hatóságok annak idején – Helmut Schmidt akkori kancellárral az élen – mindent megtettek az erőszak megfékezésére és a túszok kiszabadítására, de elutasítottak minden fajta zsarolási kísérletet.

Valószínűleg újult erővel lángolnak fel a viták a RAF még börtönben lévő volt vezetőinek esetleges megkegyelmezéséről is. A közelmúltban nagy vitát váltott ki Brigitte Mohnhaupt idő előtti, feltételes szabadon bocsátása 2007 márciusában. Ily módon nem is csoda, hogy egy másik korábbi főbűnös, Christian Klar kegyelmi kérvényét Horst Köhler államfő – az áldozatok hozzátartozóival is konzultálva – elutasította. S a film minden bizonnyal általánosságban is felveti a kérdést: meg lehet-e bocsátani az egykori véres terroristáknak, kaphatnak-e ők még egy esélyt a szabadságra?

Az egyik legtekintélyesebbnek RAF-kutatónak tartott, volt Spiegel-főszerkesztő, aki újságírói pályafutását a “konkret"

Stefan Aust szerint a film a mostani fiatal generáció számára is történelmi üzenet. Az ugyanis rendkívül keveset tud az akkori eseményekről, amelyek a háború utáni Németország történelmének egyik legválságosabb fejezetét jelentették. Ezért a vita csakis hasznos lehet, s segítheti a tisztánlátást. Amúgy pedig a tettesek nem hősök és még csak nem is forradalmárok, hanem a legsötétebb bűnözők voltak.