Lelkipásztor helyett hős

A történelmi források nem pontosan egyeznek meg abban a tekintetben, hogy a család miként került szülőhelyéről a Massachusetts állambeli New Bedfordba. Tény: a kis William – immár szabad állampolgárként – ott tanult meg írni és olvasni. Minden bizonnyal ekkortájt számolhatott be szüleinek lelkipásztori ambícióiról is, ahogyan azt a „The Liberator” c. újságnak 1863-ban nyilatkozta.

„De aztán amikor a nemzetnek mindenkire szüksége volt, úgy tudtam legjobban szolgálni Istent és a hazámat, ha bevonulok katonának, így segítve elnyomott testvéreimen” – mondta Carney. Rögvest csatlakozott is az egyik első olyan alakulathoz – az 54. Massachusetts Gyalogezredhez – amely hivatalosan is csak afroamerikai katonákat foglalkoztatott. Alig telt el néhány hónap, és az egység máris komoly tűzkeresztségen esett át. 1863. július 18-án megtámadták a Dél-Karolinában fekvő, konföderációs kézen lévő Fort Wagnert. Az ostrom során golyók fütyültek mindenfelé az erődből, de az „ötvennégyesek” hatszáz katonája a korabeli beszámolók szerint rendületlenül folytatta tovább az előre nyomulást. Egyszerre William Harvey Carney észrevette, hogy a zászlótartót találat érte. Gyorsan ugrott, és elkapta az amerikai zászlót, még mielőtt az a bajtársával együtt a földre hullott volna. Zászlóval a kezében cikázott ide-oda a kaotikus csatában, mígnem jobbára egyedül nem találta magát, szemben egy konföderációs alegységgel. Mielőtt még pontosan felmérhette volna saját helyzetét, úgy érezte, valami eltalálta.

„Az a golyó, amely azóta is bennem van, úgy jött zümmögve felém, mint egy szúnyog. Eltaláltak”, írta később visszaemlékezéseiben Carney. „A találat szerencsére nem hátráltatott a haladásban, de nem jutottam messzire, amikor másodszor is meglőttek. Egyik kezemet az új sebre szorítva botorkáltam tovább, de a másikban szorosan fogtam a szabadság szimbólumát, a zászlót”, folytatódik a beszámoló. Még akkor sem adta ki a kezéből a lobogót, amikor egy nem sebesült bajtársa igyekezett tőle azt átvenni. Nagy nehezen végre elérte egységét, amelytől a csata hevében távolabb került.

„Fiúk, teljesítettem a kötelességem! A jó öreg zászlónk sosem érintette a földet” - kiáltotta, mielőtt összeesett volna.

Amint azt az allthatsinteresting.com-on is olvashatjuk: a csatát ugyan elveszítették, és az ötvennégyes ezred 272 katonája elpusztult a harcokban, de William Harvey Carneyt hősként ünnepelték. Sérüléseire való tekintettel 1864. júniusában nagy megbecsülés és tisztelet közepette leszerelték. Hazatért New Bedfordba, ahol később megházasodott, és három évtizeden keresztül, mint az állam negyedik színes bőrű postása dolgozott. Csakhogy hőstette az évek múlásával sem merült feledésbe. 1900. május 23-án – majdnem negyven évvel a zászló megmentését követően – a Kongresszus a Becsületérem (Medal of Honor) kitüntetéssel jutalmazta. Érdekesség, hogy noha Carney előtt több más afroamerikai állampolgár is megkapta ezt a kitüntetést, a Kongresszus mégis az ő hősies cselekedetét ismerte fel és ismerte el a legkorábban. Ezért van az, hogy gyakran úgy hivatkoznak rá, mint az első színes bőrűre, aki elnyerte a Becsületérmet. Carney egész életében büszkén tekintett katonai múltjára, sűrűn futott össze egykori bajtársaival. Sőt, 1889-ben egy rendezvényen még az amerikai himnuszt (Star-Spangled Banner) is elénekelte.

William Harvey Carney 1908. december 9-én, egy tragikus liftbalesetben veszítette életét, de háborús hősként emléke tovább él a tengerentúlon.