„Motort indíts!”

Erősen tűz a júniusi nap a tüzér katonákra, miközben fel s alá sürögnek a homlokrakodóra behúzott szállítókocsik előkészítésekor. Rövid bajuszos, pirospozsgás arcú kapitány parancsolja őket. Homlokukat csapkodja a sisak, vállukat húzza a fegyver, miközben gyors léptekkel feszítővasat, ékeket, rögzítőhevedereket cipelnek a berakóra. Erősen motiváltak még így, a közel kéthetes, erdőkön-mezőkön végzett kiképzések, éleslövészetek után is. A sátorban, vagy épp a szabadban, fák alatt készített vackon eltöltött, izmokat savanyító éjjelek dacára is látszik arcukon az akarás. Kósza gondolataikba azért itt-ott beszövődik a család, a Kedves, vagy éppen a holnap esti vacsora. De „itt ma még helyt kell állni”, kiáltja belül a kötelességtudat, s még erősebben szorítják meg a felhevült szerszámokat.

Feszesen dolgoznak, de munka közben azért egymást ugratják, s ezen jókat nevetnek az ütegben „gyakorlatos-bohóságból” kollektíven megnövesztett, alig középhosszúra sarjadt bajszuk alatt. A már behúzott, feslett, olcsó ipari-kék színű személykocsi mellett rendezetten fekvő, terepen megkopott hátizsákok várnak a hazautazásra. Oldalt, az őrségen és a biztosító mentőn túl fürkésző tekintetű, kíváncsi embertömeg áll, tetszik nekik a látott tevékenység, részesei akarnak lenni a pillanatnak. Ujjaikkal izgatottan simítják fényképezéshez felemelt telefonjaik kijelzőjét, aztán megszületik a digitális fénykép. Csak pár távoli fotót tudnak készíteni, hisz az őrparancsnok ennyit engedhet.

A vasúti irodából magas, tagbaszakadt, kissé féloldalas járású, Bocskai-sapkás hadnagy érkezik egy vékony, csontos őrnagyot kísér. Az ő feladatuk a vasúti berakást hivatalból rendezni és ellenőrizni, amit már-már idegeket kihegyező precizitással tesznek meg, teljesen szabályosan.

Miután minden engedély megvan a berakás megkezdéséhez, a „motort indíts!” jelzés leadására mély, öblös hanggal morajlik fel az oszlop elején álló, páncélbőrrel takart óriás vasszíve. Éjfekete füst száll fel kipufogójából, miközben a marcona lövegparancsnok határozott karjelzésekkel, lépésről-lépésre igazítja fel a rozsdaszínű vagonra. A kocsi rugói nyekeregnek a rájuk nehezedő, lassan araszoló, 55 tonnás, - a bömbölő elefántbika hangjára emlékeztető - Panzerhaubitze alatt. Igazítás közben a gumibetétekkel puhított vaskos lánctagok megrecsegtetik a vagon viseltes, kiszáradt, keményfa deszkáit.

A szerelvény oldalán fehér krétával precízen berajzolt vonalak jelölik a leszúrt rögzítőékek helyét, melyek között feszesen pihen meg a harcjármű hernyótalpa, ezzel együtt vas teste, abban pedig az otthoni újbóli feltámadást váró, leálló motorja. Az önjáró löveget a vonószemekbe keresztirányba akasztott, erős kezek által meghúzott, hegedűhúrként pengő hevederek rögzítik le a szállítókocsihoz.

Közben a parancsnok és vezénylője érkezik ki: jelentést kér, ellenőriz. A tevékenység szemlélése közben arcára kiül egy visszafogott mosoly: úgy vélni, hogy meg van elégedve a látottakkal. A katonák kocsiról-kocsira, lassan haladnak a berakással, mint ahogyan a nap is tovább andalog a horizonton, mintha nézné a kemény munkát. Testkábelek csatlakoztatása, utolsó ellenőrzések és végre végeznek, majd sorban felrakodnak és felszállnak a személykocsira. Az őrség még kint járőrözik; velük és közöttük az összeköttetés rendben.

A fentiek elrendeződnek, indulásra várnak. A hosszú órák álmosan alvó percei nyúlnak, mint árnyékok sötétedő sikátorokban, az első hangos mozdonyjelig. Ekkor nagy rántással végre útnak iramodik a hatalmas dízelszörny az elnyűtt síneken a bakonyi éjszakában: vontatmányának kerekei a csillagok áztatta ég alatt szikrákat vetve, ciripelve forognak és tompán kattognak az izgalmas utazás közben, Tata felé.

A videót készítette: Kézi Rudolf őrnagy