Napóleon történelmi veresége

1807-ben a tilsiti béke megkötése után Napóleon nyúlvadászattal óhajtotta megünnepelni az egész francia nemzet számára fontos sikert. Utasította tehát egyik hadvezérét, Alexandre Berthiert, hogy legyen kedves megszervezni a vadászatot. A katona úgy gondolta: szerez egy jó pontot magának, ezért saját bevallása szerint 3000 (!) (más források szerint több száz) nyulat szervezett a szabadban elköltött pompás lakoma mellé – biztos, ami biztos. A tapsifülesek ketrecekben várták a vadászat kezdetét, és amikor Napóleon megadta a jelet, kiszabadulhattak. Gyáva, mint a nyúl, tartja ugye a mondás, ám ezek az állatok – talán épp a zseniális hadvezér közelségétől ihletetten – úgy gondolták: a legjobb védekezés a támadás, Napóleonra és embereire vetették magukat.

Első reakcióként a császár és kompániája jót mulatott azon, hogy a nyulak rossz irányba futottak. Ám amikor a gyors nyúláradat gyorsabban lepte el őket, mint a tömeg a Bastille-t 1789-ben, hamar belátták: ennek fele sem tréfa! A nyulak elözönlötték a császárt, és bizony a kíséret hiába próbálta korbácsokkal, botokkal megijeszteni őket, a félelmet nem ismerő répaevők folytatták a támadást. Napóleon kénytelen volt hintója felé hátrálni, miközben az emberei ilyen-olyan módon próbálták fékezni az áradatot. Ám ahogyan David Chandler történész fogalmaz: az állatok – jobban megértve a napóleoni stratégiát, mint egyes hadvezérei – ketté válva kikerülték a kisebb rendű célpontokat, és megcélozták a császár kocsiját, sőt, néhányan fel is másztak rá. Ekkor Napóleon lovastól-kocsistól hanyatt-homlok elmenekült a helyszínről, csúfosabb vereséget szenvedve a négylábúaktól mint, majd később Lipcsénél vagy Waterloonál. (Vajon véletlen lenne, hogy előbbi helyszínen a császár az Elster folyó hídján kezdte meg a visszavonulást, mely szó szerint kísértetiesen hasonlít ugye az angol „easter” azaz húsvét szóhoz…?)

A történtekért azonban nem a nyuszik, hanem Berthier volt a felelős. Vadon élő állatok helyett ugyanis szelíd házinyulakat szedett össze, akik egyáltalán nem féltek az emberektől, nem ismerve fel bennük a félelmetes vadászokat. Sőt, az élen álló Napóleonban nem láttak mást, mint azt, aki éppen a napi táplálékot készül nekik kiosztani... Az eseten egyébként a legtöbben jót derültek – kivéve magát Napóleont, akinek állítólag messze nem a humorérzék volt a legerősebb oldala. Berthier szerencséjére azonban nem hangzott el újra a császár szájából az a mondat, melyet korábban egy tábornokának mondott, figyelmeztetésként. „Ön egy fejjel magasabb nálam, de ha tovább szemtelenkedik, a különbséget hamar megszüntetem.”