Négylábúak öngyilkos küldetésben

Csak a 20. század két világháborújában több millió állat pusztult el a harcokban - a korábbi évszázadok fegyveres konfliktusokban életüket vesztett jószágok számát pedig megbecsülni sem lehet. A Nagy Háborúban 16 millió állat – ló, öszvér, elefánt, teve, kutya, galamb – teljesített szolgálatot; közülük csak a briteknél több mint 484 ezer ló, öszvér és teve, míg az Osztrák-Magyar Monarchia csapatainál másfélmillió ló pusztult el. Bár a második világégés során a korábbinál jóval kevesebb állatot használtak szállításra vagy információtovábbításra, „harcoló” szerepkörben több fronton is számítottak rájuk.

A legrosszabb sorsa talán a Vörös Hadsereg által alkalmazott tankelhárító kutyáknak volt, akiknek azt a feladatot szánták, hogy a testükre erősített aknával semmisítsék meg a német harckocsikat. Ilyen küldetésekre már a háború előtt is képzetek ki négylábúakat: a ’30-as években a Vörös Hadsereg 12 kutyakiképző központjából háromban foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Az elképzelés amennyire egyszerű, annyira embertelen is volt: a kutyákat a hátukra szerelt robbanószerkezettel együtt beküldik az ellenséges lánctalpasok alá – hiszen köztudomású, hogy itt a legvékonyabb a páncélzatuk, azaz egy itt felrobbanó aknával a legkönnyebb megsemmisíteni a harcjárművet és annak személyzetét is.

A kutyák kiképzését a neves orosz fiziológus, Pavlov által leírt klasszikus kondicionálással végezték. Első lépésként az ebeket kiéheztették, majd ennivalójukat a kiképzéshez használt harckocsik alá helyezték. Egy idő után az állatok megtanulták, ha enni akarnak, akkor be kell mászniuk a lánctalpak közé. Az pedig szinte fel sem tűnt nekik, hogy a hátukra egy-egy aknát is szereltek. A 10-12 kilogrammnyi robbanóanyagot az a nagyjából 20 centiméter hosszú farúd hozta működésbe, ami a hámból állt ki, és ami hátrafelé mozdult el, akkor, amikor az eb a harcjármű alá mászott. Felrobbantva ezzel az ellenséges páncélost és saját magát is...

Aztán ahogy az a háborúkban általában történni szokott: a jól kidolgozott haditervet az élet nagyon gyorsan felülírta, a Vörös Hadsereg állatkiképzőinek számításába ugyanis több hiba is csúszott. Amikor 1941 nyarán a nagyerejű német támadás következtében kezdett tarthatatlanná válni a szovjet csapatok helyzete, a Vörös Hadsereg vezetése úgy döntött, hogy éles helyzetben vetnek be 30 tankelhárító kutyát, akiket, 40 „kezelőjükkel” együtt vezényeltek a frontra. A kutyák többsége azonban megijedt a csatazajtól és nem hajtotta végre a betanult feladatát, sokuk szinte azonnal visszafutott a „gazdájához”, nem egyszer „baráti környezetben” hozva működésbe a robbanószerkezetet, komoly veszteséget okozva a saját csapatoknak. Számos állatot még azelőtt lelőttek a németek, hogy azok a harckocsijaik közelébe kerültek volna, néhányat az ellenséges tűz riasztott meg, több kutyát pedig az, hogy a német harcjárművek mozogtak. A kiképzés során ugyanis - üzemanyag- és lőszer-takarékosságból - olyan álló harckocsik alá rejtették el a kutyák eleségét, amelyeknek nem járt a motorja, ráadásul a trenírozás során még a lövések zaját sem imitálták. A legnagyobb hiba azonban az volt, hogy amíg szovjet hadsereg harckocsijait dízelmotor hajtotta, addig a német lánctalpasok benzinnel működtek, így a teljesen más szagot árasztó ellenséges nagyvasak nem váltották ki a kutyákból a kondicionálás során beléjük rögzült reflexeket.

A fennmaradt adatok szerint ezekben a hónapokban mindössze négy kutyának sikerült az ellenséges páncélosok közelében működésbe hoznia a rá erősített aknát, azt azonban nem tudni, hogy a robbanások mennyi kárt okoztak. Hat megijedt és a saját állásba visszafutott kutya okozott veszteségeket a szovjet csapatoknak, hármat pedig lelőttek és elszállítottak a németek, akik számára kihagyhatatlan propagandalehetőség volt gyávának beállítani a szovjeteket, mondván: maguk helyett kutyákat küldenek a harcba. Mindezek mellett a lelőtt ebeken talált szerkezetek megvizsgálása után a német katonáknak parancsba adták, hogy minden, a harctéren megpillantott kutyát azonnal lőjenek le.

Az első bevetések sikertelensége ellenére a szovjetek mégsem mondtak le azonnal a tankelhárító kutyákról. A háború későbbi időszakában néhány alkalommal még bevetették a szerencsétlen sorsú négylábúakat: a kurszki csatában - azaz a hadtörténelem legnagyobb páncélos ütközetében - 16 kutya 12 német harckocsit robbantott föl, Sztálingrádnál pedig 13 lánctalpast sikerült az öngyilkos akcióra kiképzett ebeknek megsemmisíteniük.

Nem sokkal ezután a Vörös Hadsereg is belátta: tankelhárító kutyák nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, alkalmazásuk nagyobb kockázattal, mint nyereséggel jár, így feloszlatták az osztagot.