Nem működött a kivéreztetés taktikája Verdunnél
2021. február 22. 14:11„Micsoda vérfürdő. Milyen borzalmas látvány, micsoda mészárlás. Nem tudom szavakba önteni az érzéseimet. Még a pokol sem lehet ilyen szörnyű! Az emberek őrültek!” – olvasható a Verdunnél harcoló Alfred Joubaire francia katona nem sokkal halála előtt papírra vetett, utolsó naplóbejegyzésében. Az 1916. február 21-től közel tíz hónapon át tartó verduni csata a katonák többsége számára egyet jelentett a halállal. Az utókor gyakran csak „verduni vérszivattyúként” vagy „verduni pokolként” hivatkozik az első világháború leghosszabb ütközetére. A halálos áldozatok számát mindkét oldalon mintegy 150 ezerre, a veszteségeket pedig a legvisszafogottabb elemzések is együttesen legalább 600-700 ezerre becsülik.
Francia katonák a verduni csata sűrűjében. Állták a sarat.
A németek a kivéreztetésben hittek
Mivel a 1915-ös esztendőben a szemben álló felek egyike sem tudott felülkerekedni a másikon és nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat-Európában a front mentén precízen megtervezett védvonalakat áttörni nem lehet, a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn tábornok egy új megoldással állt elő a háborúban kialakult patthelyzet feloldása érdekében. Az új taktika lényegét az 1920-ban megjelent világháborús memoárjában a következőképpen magyarázta:
„A nyugati front francia szakasza mögött elérhető távolságban léteznek olyan célok, amelynek megtartásáért a francia vezetés utolsó emberének bevetésére is rákényszerül. Ha így tesz, Franciaország erői elvéreznek, mivel kitérnie nem lehet, és mindegy, hogy mi elérjük-e magát a célt vagy sem. Ha nem teszi, és a cél a kezünkre kerül, ennek hatalmas morális hatása lesz Franciaországra.”
Ezek a „célok”, amelyekért Falkenhayn szerint a francia hadvezetés hajlandó volt mindent feláldozni, Belfort, de leginkább Verdun voltak. A Franciaország északkeleti részén, a Meuse folyó két partján elterülő, a német határhoz közel fekvő Verdun akkoriban egy 14 ezres kisváros volt.
A német vezérkari főnök nem magát a várost, hanem a Verdunt körülvevő erődrendszer megszerzését jelölte ki célul. Ugyanis az, aki az erődrendszert birtokolta, a Meuse-völgyet is magáénak tudhatta. Ez pedig kapu volt Franciaország belső területei, így Párizs felé.
Másrészről Falkenhayn szerint Verdun és környékének francia kontrollja folyamatos fenyegetést jelentett a németekre nézve. Az erődrendszer jelentőségéről a vezérkari főnök így írt memoárjában: „Ott a francia vonalak alig húsz kilométerre vannak a német vasúthálózattól. Verdun még mindig a legfőbb támpontja minden olyan ellenséges kísérletnek, amely viszonylag csekély erőráfordítással az egész franciaországi és belgiumi frontot tarthatatlanná akarja tenni.”
A német tábornok nem akart mást, mint a Verdun környéki erődöket. Első körben legalábbis a Meuse folyó jobb partján lévő erődítményekre pályázott, amely a franciák első védelmi vonalát képezte.
Úgy gondolkodott, hogy ezzel beindítja a francia hadsereg kivéreztetését, hiszen Párizs majd eget-földet megmozgat azért, hogy visszaszerezze ezeket az építményeket és a németeknek nem kell majd más csinálni, mint védekezni és visszaverni a sorozatos francia támadásokat egészen addig, amíg a francia hadsereg ki nem merül a végeláthatatlan hadianyagcsatában.
„Mély sebet kell nyitni Franciaország testén, s folyamatosan nyitva tartani, oly módon, hogy a vérveszteséget hosszú távon halál kövesse” – vonta le a végkövetkeztetést Falkenhayn.
Mindkét oldalon teljes kapacitással dolgozott a „csontmalom”
Bár a francia titkosszolgálat értesült a francia haderő hadianyagcsatában történő felőrlésének és kivéreztetésének szándékával indított ítélet-hadművelet tervéről, a verduni helyőrséget váratlanul érte az 1916. február 21-én reggel meginduló német támadás, amelyet a tüzérség indított el.
A németek kilenc órán keresztül, egyes források szerint nyolcszáz, más dokumentumok szerint legalább ezerkétszáz ágyúval lőtték a franciák állásait. A körülbelül 30 kilométer hosszú és 5 kilométer széles területre az ítélet-hadművelet első szakaszában nagyjából 1 millió lövedéket szórt a német tüzérség. Ennek eredményeképp pedig minden ötödik másodpercben meghalt egy francia katona.
A tüzérség szétlőtt mindent
A tüzérségi előkészítés után délután négykor megindult a német gyalogság is, de nem úgy, mint az elmúlt másfél esztendőben: elmaradtak a több tízezer fős, géppuskatűzbe rohanó, kamikazeszerű tömegtámadások, amelyek ezrével, tízezrével szedték az áldozatokat.
A németek szofisztikáltabb eszközökhöz folyamodtak, ugyanis speciális rohamcsapatokat állítottak fel, amelyeket utászok, kézigránátokkal bőven ellátott lövészek és lángszórósok alkottak. Az utóbbiak tulajdonképpen Verdunnél debütáltak és rendkívül hatékonynak bizonyultak a tüzérségi támadás után még működő ellenséges bunkerek és géppuskafészkek likvidálásában.
Az új taktika bevált, a meglepett franciák már február 25-én feladták a stratégiai fontosságú Douamont-erődöt, és úgy tűnt, Verdun hamarosan elesik. A parancsnokságot ekkor azonban - a később a náci Németországgal való kollaborációjáról hírhedtté vált - Philippe Pétain tábornok vette át, aki az egyetlen utánpótlási útvonal, a Bar-le-Duc országút megerősítésén fáradozott, sikerrel.
A franciák a későbbiekben csak Voie Sacrée-nak („Szent út”) nevezett szakaszon több százezer katonát tudtak bejuttatni hadianyaggal és ellátmánnyal együtt a városba. A „Szent úton” 12 ezer gépkocsi folyamatosan szállította Verdunbe az ember- és hadianyagot. Az utólagos elemzések szerint átlagosan 15 másodpercenként haladt végig egy jármű a kiemelt stratégiai fontosságú útvonalon.
A francia hadsereg kezdett magára találni, a német támadás február végén elakadt. Falkenhayn akként próbált javítani a kialakult helyzeten, hogy március elején a Meuse bal partján, az argonne-i erdőben is támadásba lendült. A németek azonban csak részsikereket értek el, és ahogy teltek a hetek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a felőrlő taktika nemcsak a francia, de a német katonák között is sűrű rendet vág.
Veszteségeik májusra elérték a százezer főt. A német jelentésekben ekkor jelentek meg a csatára és annak jellegére utaló „vérszivattyú” és „csontmalom” jelzők. Falkenhayn legnagyobb fájdalmára azonban a „csontmalom” mindkét oldalon teljes kapacitással működött.
Június elejére, miután elfoglalták Fort Vaux erődjét, a németeknek sikerült bevenniük a Verdun körüli erődítményrendszer több fontos pontját is. Tovább azonban nem jutottak, mert júniusban a keleti fronton megindult az orosz támadás. A kibontakozó Bruszilov-offenzíva miatt a németeknek több hadosztályt át kellett csoportosítaniuk keletre.
Júliusban aztán végképp kifulladt a vállalkozó kedvük, miután a britek a verduni pokolban harcoló francia alakulatok tehermentesítése érdekében megindították a somme-i offenzívát, amely újabb jelentős német haderő, így például a tűzérség egy részének a verduni hadszíntérről való kivonásával járt.
A franciák ősszel ellentámadásba lendültek és december közepére február 21-i állásaik mögé szorították vissza a németeket. Oda, ahonnan a tíz hónapnyi vérontás előtt elindultak.
