Nyolc évtizede, 1942. január 20-án Berlin Wannsee városrészében, egy elegáns villában munkaebédre gyűlt össze tizenöt ember. Mire végeztek, 11 millió halálos ítéletet hoztak meg. A Wannsee-konferencián történtekről 2001-ben Frank Pierson forgatott nyomasztó kamaradrámát, Kenneth Branagh és Stanley Tucci hátborzongató játékával.
A Wannsee-konferencián elhangzottakról harminc példányban készült jegyzőkönyv, ezekből azonban csak egyetlen maradt fent. Az az egy példány rögzíti írásban a náciknak az európai zsidóság teljes kiirtásáról alkotott elképzeléseit, ezért a holokauszt egyik legfontosabb történelmi forrása. A találkozót Göring személyes utasítására Reinhard Heydrich SS-tábornok, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnöke szervezte, segítője beosztottja, Adolf Eichmann volt. A meghívottak körét a Harmadik Birodalom államapparátusának és az SS prominens képviselői alkották, tulajdonképpen mindenki ott volt, akinek hivatala a későbbiekben szerepet játszhatott az Endlösung der Judenfrage, azaz a zsidó kérdés végleges megoldásában. A tárgyalás fő célja ugyanis az volt, hogy Heydrich világossá tegye: a kitelepítési kísérletek nehézkessége miatt az európai zsidóságra szó szerint a fizikai megsemmisítés vár, mégpedig központilag irányított, precíz módon, nagyipari méretekben.
A tárgyalás mindössze másfél-két órát tartott, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy az a tizenöt férfi 11 millió ember haláláról döntsön. A jegyzőkönyv szerint a Heydrich által irányított beszélgetés során visszatekintettek a zsidókkal szemben alkalmazott eddigi módszerekre, azok eredménytelenségére, majd ismertették az új direktívát, amely már kifejezetten a fizikai megsemmisítés kérdésével foglalkozott. Heydrich javaslatot tett a „kevert fajúak”, a „fél és negyedrészt zsidók” kifejezések újradefiniálására is, hogy ezzel is szélesíteni tudja a halálra ítéltek körét. „A zsidókat a végleges megoldás folyamán keleten megfelelő vezetéssel és alkalmas módon munkára kell fogni. Nagy munkáscsapatokban, nemek szerint szétválasztva, útépítés közben vezetik a munkaképes zsidókat ezekre a területekre és eközben nagy részük természetes fogyadék útján kétségtelenül ki fog esni. A végül esetleg megmaradó töredékállományt, minthogy ez esetben kétségtelenül a legellenállóképesebb részről van szó, megfelelően kell kezelni, mert ez természetes kiválasztódást mutatva, szabadon bocsátása esetén egy új zsidóság magjának tekinthető (lásd a történelem tapasztalatát)” – áll a dokumentumban, a jelenlévők pedig pontosan értették, hogy mit vár tőlük a Birodalom vezetése.
A jegyzőkönyv alapján a történelmi drámákban igen otthonosan mozgó Loring Mandel írt zseniális forgatókönyvet, az anyagból pedig Frank Pierson forgatott felkavaró tévédrámát, amely érthetően, de nem közhelyesen érteti meg a nézővel, honnan indult el a történelem egyik leggyalázatosabb tette, az Endlösung. Az egy szobában játszódó kamaradrámák mindig izgalmasak, ha olyan forgatókönyv az alapjuk, ami sallangmentesen képes ébren tartani a néző figyelmét. (Gondoljunk csak a klasszikus mesterműre, az 1957-es Tizenkét dühös emberre.) Mandel hibátlan munkát végzett, párbeszédei a jegyzőkönyv mondatain túl is érdekfeszítőek, magyarázóak és kellően cinikusak ahhoz, hogy megértsük annak a tizenöt embernek a motivációját, akik azon a fagyos napon körülülték a halál asztalát.
A hatás érdekében a rendező és az operatőr zseniális megoldáshoz folyamodott. (Stephen Goldblatt sztároperatőr témához illő alázattal használta eszközét, visszafogott technikájával pontosan találta el azt a határvonalat, amikor munkájával nem véleményez, csupán művészien bemutat.) Miközben a találkozón szenvtelenül milliók haláláról beszélnek, a képek apró részletességgel mutatják be a kifinomult pompát, ami körülveszi a hóhérokat. A kamera elénk tárja a lenyűgöző környezetet, a pompás kastélyt, a metszett kristálypoharakat, a finom damasztterítőket, a luxusbútorzatot, a gondosan válogatott porcelán étkészletet, az ínyencségeket, nemes italokat, drága cigarettákat és szivarokat, ezzel megdöbbentő kontrasztot teremtve a képi világ és a találkozó témája között. A konferencián minden az eleganciáról szól, ahogyan a résztvevők is úgy viselkednek, mintha finom úriemberek ültek volna le üzleti tárgyalásra egy hosszútávú projekt kapcsán.
A színészek kivétel nélkül remekelnek, a forgatókönyvnek hála minden figurának van olyan apró epizódja vagy mondata, amiről beazonosítható és emlékezetes lesz a későbbiekben is. (Neumann államtitkár például egyre kétségbeesettebben mutatkozik be úgy, mint a négyéves terv felelőse, nem mintha ez bárkit érdekelne a társaságból. Ez egy pontig humoros csak, addig, amíg rá nem döbbenünk, mennyire nem véletlenül szerepel ő is a meghívottak között.) Kiemelkedő és emlékezetes alakítást nyújt Colin Firth dr. Wilhelm Stuckart, a nürnbergi faji törvények megalkotójának szerepében. Figurája az egyetlen, akinek aggályai támadnak, s egy darabig még mi is azt hisszük, morális szempontok alapján emeli fel szavát, ám hamar kiderül, hogy alapvetően jogi és protokolláris fenntartásai vannak, a népirtás tervével semmi problémája. Kenneth Branagh alapvetően zseniálisan oldja meg, ha mosolyogva kell a nézőt kellemetlen, váratlan szituációba hozni, Az összeesküvésben ezt a tehetségét másfél órán keresztül kamatoztatja. Vérfagyasztó, ahogyan az elegáns SS-tiszt kellemes csevegés közben vázolja fel a halálgyárak kapacitási elvárását, az pedig végképp, ahogyan az udvarias mosoly néha lefoszlik róla, és megpillantjuk arcán azt a fanatikus, kegyetlen, hideg és számító fanatizmust, ami annyira jellemző volt Heydrich alakjára. Mellette az Adolf Eichmannt játszó Stanley Tucci szerződtetése is telitalálat volt az alkotók részéről. Utólag az egész társaság legrettegettebb neve Eichmanné, aki a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb hóhérjaként vonult be a történelembe. Azt hihetnénk, hogy egy harsány, zsidógyűlölettől eltorzult arcú, üvöltő figurát láthatunk majd, ám Tucci mesterhúzása sokkal félelmetesebbé teszi a karaktert. A színész halk szavú, a végletekig udvarias, keveset beszélő karaktert alakít rendkívül árnyaltan, szinte már szimpatikusan. Rá még fokozottabban jellemző, ami Branagh esetében is zseniálisan működik: pusztán szeme villanásával képes érzékeltetni, hogy a nyájas külső mögött egy vadállat rejtőzik, aki se istent, se embert nem ismer, ha a feladatának legprecízebb teljesítéséről van szó.
A Wannsee-konferencia jegyzőkönyve a történelem egyik legmegdöbbentőbb és legszégyenletesebb dokumentuma. Annak a percnek az írásos bizonyítéka, amikor saját felsőbbrendűségi hitükben fuldokló emberek állami szintre emelték a népirtást, és minden morális vagy egyéb fenntartás nélkül megsemmisítendő tárgyakként kezdték el listázni a zsidókat. Az összesküvés drámai másfél órája hiánypótló alkotás. Sokat segít megérteni arról, miként vette át egy sötét ideológia a humanizmus helyét, hogyan váltak véglegesen állattá az emberek, és hogyan történhetett meg az, aminek soha nem szabadott volna megtörténnie.
Az összeesküvés
(Conspiracy) 2001
Rendező: Frank Pierson
Forgatókönyvíró: Loring Mandel
Operatőr: Stephen Goldblatt
Vágó: Peter Zinner
Szereplők: Kenneth Branagh,
Stanley Tucci,
Colin Firth,
Barnaby Kay
Bemutató: 2001. május 19. (USA)
Magyarországi premier: 2006. február 7.
