Nikápoly: az elbizakodottság veresége

Miután az 1389-es első rigómezei csatában az oszmán haderő döntő győzelmet aratott a szerb-bosnyák-havasalföldi-albán csapatok felett, Magyarország ellen is megindultak a török hódítás első fázisát jelentő pusztító betörések. A zűrzavaros időkben magyar trónra lépett I. Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) szinte azon nyomban megtorló hadjáratokat indított az oszmán terjeszkedés megállítására. A magyar seregek Szerbia, valamint Havasalföld területén csaptak össze a törökökkel, majd 1395-ben elfoglalták a Duna partján fekvő Kisnikápolyt. Az átmeneti magyar sikerek ellenére a fiatal magyar uralkodó számára világossá vált, hogy az Oszmán Birodalom megállításához egy nemzetközi keresztes hadjáratra van szükség.

A magyar király kezdeményezése kedvező fogadtatásra talált Európában, annak ellenére, hogy a több, mint ötven esztendeje tartó angol-francia százéves háború hatalmas pusztítást okozott Nyugat-Európa lakosságának. A nemzetközi hadsereg 1396 júniusában érkezett Budára, ahol a magyar uralkodóval közösen megkezdték a haditerv kidolgozását. Az előjelek kedvezőek voltak, hiszen a francia, burgundi, angol, lengyel és német területekről érkezett harcedzett csapatok mellett Bizánc és Velence is felajánlotta részvételét. Luxemburgi Zsigmond kísérletet tett ugyan a magyar nemesség mozgósítására, de csupán a köznemesség köreiben talált jelentősebb támogatásra. A Dunán magyar naszádokból és a szövetségesek által felszerelt hadihajókból alakított hajóhad gyülekezett, amelyen az élelmiszertartalékot és más logisztikai eszközöket gyűjtötték a sereg számára.

A két oszlopban déli irányba meginduló keresztes hadsereg Orsovánál kelt át a Dunán, majd Vidin és Rahova elfoglalása után szeptember közepén ért Nikápoly alá, ahol egyesült a Mircea vajda vezette román kontingenssel.

Közben I. Bajazid (1389-1402) török szultán is értesült az ellenséges hadak közeledéséről, ezért csapatait gyors ütemben átszállíttatta a tengerszorosokon, majd Nikápoly felmentésére indult. Az oszmán sereg magvát a kitűnően képzett janicsár és szpáhi egységek alkották, amelyeket albán, szerb, bosnyák és bolgár csapatok egészítettek ki.

A csata előtt a keresztesek haditanácsot tartottak, amelyen homlokegyenest eltérő támadási javaslatok csaptak össze. Luxemburgi Zsigmond a török elleni harcokban tapasztaltabb, az ellenség manőverező taktikáját jól ismerő magyar és havasalföldi lovasságnak szánta a csata kezdeti szakaszát, míg a lovassági fedezet nélkül maradt török gyalogság felmorzsolása a francia-burgundi lovagokra maradt volna. A nyugati lovagok ettől azonban – saját dicsőségüket féltve - mereven elzárkóztak és ragaszkodtak ahhoz, hogy a támadást a francia-burgundi nehézlovasság vezesse be.

„A francia-burgundi nehézlovasság, amely a keresztes sereg csaknem felét alkotta, gyakorlott, kiválóan képzett, a kor legjobb fegyvereivel ellátott hadereje volt, így a magabiztosságuk bizonyos értelemben indokolt volt” – mondja Négyesi Lajos ezredes, hadtörténész, hozzátéve: a csata hajnalán a magyar uralkodó tett még egy reménytelen kísérletet a haditerv megváltoztatására, majd a táborba visszatérve, kiadta a parancsot, hogy a sereg többi része is csatlakozzon a csatarendhez. „A keresztény sereg részei nem voltak kompatibilisek egymással. Úgy gondolom, igaz az a megállapítás, hogy a teljesen páncélozott nyugati lovagok lebecsülték a havasalföldi-magyar csapatok harcértékét, ugyanakkor tartottak attól, hogy a csata forgatagában nem tudnak majd különbséget tenni a hasonló felszerelésben harcoló magyar-havasalföldi és oszmán lovasok között.”

Amikor Zsigmond a táborába sietett, a franciák - hogy a sereg többi része meg ne előzze őket – sietve kivonultak a táborból és megkezdte az előrenyomulást a török felé. „A török felderítés addigra már ismerte a keresztény tábor és a várható összecsapás helyét, de mivel a csata idő előtt megindult, ezért arra reagálniuk kellett. Az irreguláris könnyűlovasság megindult, hogy feltartóztassa a francia-burgundi támadást, közben a janicsár gyalogság megkezdte egy karókkal tűzdelt védőállás kiépítését a közeli dombtetőn. A szultáni sereg azonban még csak akkor kezdte meg a felfejlődését. Az ütközet kimenetele szempontjából fontos volt a dombok mögött meghúzódó 5000 fős szerb lovas kontingens, amelyet Lazarevics István szerb fejedelem irányított” – vélekedik Négyesi Lajos ezredes.

A francia-burgundi lovagok eközben szétszórták a török könnyűlovasságot és a török gyalogság által kiépített sánchoz érkeztek. „A franciák tévesen azt hitték, hogy ez lesz a csata döntő szakasza, ezért a lovaikat a hátul levő csatlósóknak adták át, majd megkezdték a török védőállás ostromát. A janicsárok nem sokáig tudtak ellenállni a kiválóan képzett és felszerelt lovagoknak, akik kiűzték a törököket a sáncból, majd az üldözés közben felértek a dombtetőre. Ekkor látták meg a feléjük tartó – eddig érintetlen - szultáni sereget” – fogalmaz Négyesi Lajos.

A támadó török lovasság egyszerűen legázolta a gyalogosan küzdő nyugati lovagokat. Ekkor érkezett meg a Zsigmond király vezette második harcrend, amelynek lendületes rohama egy időre visszavetette a török lovasságot. Az ide-oda hullámzó lovassági összecsapást végül az eddig tartalékban várakozó 5000 szerb nehézlovas döntötte el, amely jobb oldalról zúdult a keresztesek oldalába.

A keresztes seregben kitört a pánik. A lovaikról leszállt franciáknak esélyük sem volt a menekülésre, a könnyebb fegyverzetű kereszteseknek azonban sikerült egérutat nyerni. Zsigmond király maga hajón menekült a csatatérről, és csak több hónapi kalandos utazás végén, 1397-ben, Dalmácián keresztül tért vissza Magyarországra. A csatában mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, a fogságba esett keresztesek közül azokat, akikért váltságdíjat nem remélhettek, a szultán kivégeztette, a többi kevesek csak hatalmas összegek ellenében válthatták meg szabadságukat.

A nikápolyi csatamezőn elesett ezrekkel együtt hosszú időre sírba szállt annak reménye, hogy megállítsák a Balkánon terjeszkedő Oszmán Birodalom térhódítását. A győzelmet – az európai országok szerencséjére – I. Bajazid végül nem tudta kihasználni, miután 1402 nyarán megsemmisítő vereséget szenvedett a Timur Lenk vezette mongol hadaktól. Luxemburgi Zsigmond számára nyilvánvalóvá vált, hogy a fegyelmezett és begyakorolt taktikai elemeket alkalmazó oszmán haderőt nem lehet egy összefogásra képtelen, tapasztalatlan lovagi sereggel legyőzni, így megkezdődhetett annak a végvárrendszernek a kiépítése, amely csaknem százhúsz esztendőn keresztül útját állta az egyre fokozódó oszmán nyomásnak.