Online utazás történelemformáló helyekre

Panoráma a Sabotinról az Isonzóra. Habár a Sabotin alig magasabb 600 méternél, alatta az Isonzó már majdnem a tenger szintjén kanyarog, mert ez az a pont, ahol a folyó elhagyja a Júliai-Alpokat és kiér a tengerhez közeli síkságra. A Monarchia hadserege a cavernákat úgy építette ki, hogy többségében erre a meredek oldalra nyíljanak, hiszen a nyugat felől várható gránátok a hegy felett átrepülve nem csapódtak be az Isonzó feletti meredek falba, hanem egyszerűen a folyóba hullottak.

Az isonzói csatákra a közelmúltban emlékeztünk száz év távlatából, és bátran kijelenthetjük, hogy a frontvonal a hazai utazó társadalomban a legnagyobb érdeklődést kiváltó és leginkább látogatott történelmi helyszínné vált az elmúlt néhány évben. Jó példa erre az Isonzó Expressz elnevezésű rendezvényvonat, amely az elmúlt években, nyaranta egy-egy alkalommal emlékezők és érdeklődők százait szállította a helyszínre, ahol idegenvezetők és történészek segítségével ismerhették és tekinthették meg az egykori csaták legfontosabb mementóit.

Van abban valami morbid, hogy a világ egyik legszebb helyén zajlott a hadtörténelem talán legvéresebb csatasorozata, de inkább állóháborúja. Mindent, ami zöld és üde volt, a tűz és a vér festett vörösre és változtatta kopárrá, szinte egyik pillanatról a másikra. Ott, ahol most, békeidőben, nyáron sem könnyű a túrázónak a terep, napi rutin volt, hogy tonnás ágyúkat vonszoltak fel több méteres hóban a 2000 méter magas csúcsokra. Ott, ahol az áldozatok száma hat, de inkább hétszámjegyű volt, száz év elteltével olyan béke honol a tájon, hogy szürreális elképzelni, ahogy itt tombolt két és fél évig a Föld egyik legborzasztóbb pokla. Háború a háborúban -  ez volt az isonzói csaták sorozata.

A terepviszonyok mellett nem lehet elmenni. Az Isonzó menti csaták a háborúk történetében, globális összehasonlításban is az elképzelhető legnehezebb terepen zajlottak, hiszen az Isonzó folyó mente nem kínált síkságot, azaz harcmezőt. A hegyek közvetlen a folyóból emelkedtek, így minden egyes csata, egymásnak feszülés az ellenséggel dupla erőfeszítést igényelt. Már a puszta létezés a hegyoldalakon - akár forró nyáron, akár metsző hidegben, lavinák közepette - küzdelem volt az életben maradásért, a harcok hosszabb-rövidebb szüneteiben is.

Online sétánkat természetesen ezúttal is azzal indítjuk, hogy mi volt a casus belli? Ki támadott kit és miért? Természetesen ezúttal is más volt a támadás valódi és hivatalos oka. Olaszország a Nagy Háború első évében nem viselt még hadat, majd az ország vezetésének „eszébe jutott”, hogy milyen jó lenne, ha az Adriai-tenger újra „Mare Nostrum”, azaz saját tenger lenne, ahogy a Római Birodalom idején is volt. Olaszország ezen cél érdekébe egészen Londonig ment, ahol egy évekre titkosított szerződésben, a „win-win” elv alapján vállalta, hogy kilép a Hármas Szövetségből, átáll az Antant oldalára, majd támadást indít az Osztrák-Magyar Monarchia ellen. A szerződés szerint, ha ezt megteszi, akkor az Antant támogatja területi igényeit az Adriai-tenger keleti partvidékére.

Ez akarta az olasz vezetés, de a külvilág felé azt kommunikálták, hogy az olasz anyanyelvű embereket szeretnék egy hazában látni. Ez utóbbi volt a finomabb megfogalmazás, így ez lett a casus belli. Tehát Olaszország támadta meg az Osztrák-Magyar Monarchiát.

Ha az isonzói front száz kilométer hosszú volt, és most telis-tele van emlékhelyekkel, temetőkkel, rekonstruált erődökkel, miért pont a Sabotin hegyre esett a választásunk, hogy részletesen megismerjük?

A Sabotin hegyen, egy jól bejárható területen láthatunk mindent, ami a harcok része volt és ott van közvetlen a hegy lábánál az emlékezés helyszíne, egy katonai temető. Erre a komplexitásra épült rá a látogatóközpont, amelynek része a múzeum, a katonák életkörülményeit bemutató diorámákkal, valamint a cavernák – azaz a mesterségesen kialakított funkcionális barlangrendszerek -,  a lövészárkok és egy kis, hegyi bisztró, ahol akár olyan egyszerű, de tápláló egytálételt is rendelhetünk, amely csak ünnepnapokon kerülhetett katonáink asztalára 105 évvel ezelőtt. Újságírói kifejezéssel: „ha csak egy helyszínre lenne ideje, akkor a Sabotin legyen az”… És nem utolsó sorban, a hegycsúcs gépjárművel is kényelmesen megközelíthető.

A hegyet, mint stratégiai helyszínt pont a harcok „félidejében”, a hatodik isonzói csatában szerezték meg az olaszok a Monarchia seregeitől, így a Sabotin csúcsa egyszerre emlékhelye Olaszország, és a Monarchia katonáinak.

Tisztek szobája. A Sabotin hegy gyomrában, egy cavernában kialakítva. Az elérhető maximális „luxust” a a kétemeletes ágy, a friss gyümölcs, bor, és vírusölő fokhagyma jelentette. Az áramot a világításhoz generátorral oldották meg.

Egy horgonyt láthatunk a sziklához erősítve, itt 600 méteres magasságban….

A 6. isonzói csata során, a visszavonuló osztrák-magyar csapatok lerombolták maguk mögött a Solkan-hidat, hogy megakadályozzák az olaszok további terjeszkedését a Monarchia belseje felé. Ezt követően az olaszok hajóhidat építettek a folyóra, ennek a jelképe a horgony a sziklafalon.

Beséltálva a cavernába, azt látjuk, hogy mind függőlegesen, mind vízszintesen egy földalatti erődrendszer képe körvonalazódik. Mintha egy tízemeletes házat vájtak volna rohamtempóban a mészkőbe. A kezdeti időben a Monarchia katonái kézzel mélyítették a cavernákat, napi 2-3 métert haladtak. A fordulópont után az olaszok gépekkel termelték ki a mészkövet, és a korábbinál tízszer hatékonyabban, napi 20-30 métert jutottak előre.

Amíg a hegy a Monarchiáé volt, addig egy szinte önellátó földalatti város fejlődött ki 500 ember életvitelszerű tartózkodására. Miután átkerült az olaszok oldalára, jellemzően átalakították ágyúállásokká a hegy belsejében a már kiépített lakótereket. Amíg az osztrák-magyar csapatoké volt a terület, a félezer katona elszállásolása csak úgy volt lehetséges, hogy háromszintes ágyakkal rendezték be a cavernák hálótereit. Ez már önmagában a megbetegedések melegágya volt, hiszen a rendkívül szűk légtér miatt a párás levegő alig tudott mozogni az alvó test körül, és a paraziták előszeretettel támadták meg a katonákat. Ehhez képest a tisztek fekvőhelye kétszintes volt, ami ebben a környezetben már luxusnak számított.

Hogyan oldották meg ilyen körülmények között vízhez jutást?

A kérdésre az a hatalmas földalatti víztartály a válasz, amit a cavernák legmélyebb szegletében építettek fel, hogy a legkevésbé legyen elpusztítható. A katonák vízadagját a tisztek porciózták. A tartály a háborút ki is állta, csak bő fél évszázaddal később, 1976-ban repesztette meg a hatalmas udinei földrengés, ekkor az utolsó csepp víz is elfolyt belőle.

Egy alkalommal harci gázt is bevetettek itt, a hegyen, azonban rájöttek, hogy nem érdemes használni, mert a szél olyan gyorsan változott, hogy akár akció közben is visszafújhatta a gázt a bázisra, veszélyeztetve ezzel a saját csapatok épségét. Egyébként már maga a bóra, azaz a hegy felől a tengerpart irányába tartó, hideg, nagyon erős szél is képes volt óriási pusztítást végezni a harcoló csapatok között.

De térjünk vissza a felszínre. A látogatóközpontból nyíló múzeum roppant egyszerű, de annál informatívabb. Középen a folyosó az Isonzót szimbolizálja, majd az innen kétfelé nyíló szobák közül az egyiket a Monarchiának, a másikat Olaszországnak szentelték. Itt is érdemes mindenképpen körülnézni...

Olasz ágyúállás. Az olaszok egy új taktikai trükkel rukkoltak elő, miután megszerezték a Sabotint. Addig ásták az alagutat nyugat felől keleti irányba, vagyis a folyó felé, amíg belülről már csak pár centiméter választotta el őket a külvilágtól. Amikor úgy gondolták, hogy itt a támadás ideje, fél óra alatt kibontották a maradék sziklát az ágyúcső útjából, és a Monarchia katonái szinte a semmiből, hirtelen ágyútűzzel találták magukat szembe.

Rajzok: Nagy Gábor