Csúcsra törve

Búvárkodik, ejtőernyőzik, szenvedélyes hegymászó – a magasság és a mélység bűvöletében él Gazsó Krisztián. A jelenleg Szolnokon, a helikopterbázison kutató-mentőként szolgáló altiszt úgy tizenhét éves kora körül kezdett érdeklődni az extrém sportok iránt.

– A tápiószecsői fegyverzettechnikai honvéd szakközépiskola növendékeként mentem el az akkori Bolyai-főiskola egyik nyílt napjára. A program része volt egy bemutató is, ahol a hallgatók kötélen ereszkedtek le a kilencemeletes kollégiumépület tetejéről. Szinte földbe gyökeredzett a lábam a látványtól, ott a helyszínen elhatároztam, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom. Annál is inkább, mert nem tűnt bonyolultnak: kellett hozzá egy karabiner, pár méter kötél és egy ereszkedő eszköz. Néhány növendéktársammal összedobtuk a pénzünket, megvettük a szükséges felszerelést, majd elkezdtünk gyakorolni – emlékszik vissza a kezdetekre a törzsőrmester. – Először az akadálypályán próbáltuk ki magunkat, aztán egyre magasabb és magasabb helyeket kerestünk. Végül az iskola épületének tetején kötöttünk ki. Nem buktunk le, az ablakok is épek maradtak, de így utólag belegondolva nagyon vakmerőek voltunk. Minden képzettség, technikai ismeret nélkül, csak a saját fejünk után menve, a filmekben, a fotókon látottakat utánoztuk. Idővel kipróbáltam a mászást is, műfalon kezdtem, majd kijártam a Pilis környéki sziklákhoz. Egy évre rá aztán az egyik osztálytársammal elvégeztük a Magyar Hegymászó Oktatók Egyesületének bentlakásos alaptanfolyamát.

Gazsó Krisztián mászott a Magas-Tátrában, az Alpokban, a Dolomitokban, a Sierra Nevadában, Új-Zélandon és a Déli-Alpokban is. Ha pedig csak a jelentősebb csúcsokat említjük, a Marmolada, a Grossglockner, a Mont Blanc, az Ankogel (téli mászás), a Mount Dixon, a Triglav (téli mászás), a Lyskamm Orientale és a Piramide Vincent meghódításával már önmagában összesen 29 807 méter magasságot küzdött le. Ehhez júliusban aztán az oroszországi, közelebbről a Kaukázusban található Elbrusz megmászásával újabb 5642 métert „tett hozzá".

– A tavalyi évet a missziós szolgálat miatt kihagytam, ezért idén, a szabadságom alatt mindenképp mászni akartam. Sajnos Doszkoty Milán barátom és egyben magashegyi mászótársam most nem tudott csatlakozni hozzám, ezért olyan csúcsot kellett keresnem, amelyre egyedül is feljutok. Csoportban, idegenekkel ugyanis nem akartam mászni, s mert nyári és téli hegyi vezetői képesítésem is van, feleslegesnek tartottam fizetni azért, hogy valaki engem vezetgessen. Azért az Elbruszt választottam, mert ennek a csúcsnak a leküzdése technikailag viszonylag könnyű, a mászás útvonala pedig eléggé biztonságos egy szólómászáshoz. Egyébként itt a csoportok is általában kötél nélkül másznak, a csapat tagjai nincsenek összekötve. Gyakorlatilag tehát mindenki egyedül küzd meg a heggyel. Ha pedig valaki kicsúszik, jégcsákánnyal tud fékezni. Két dolog jelentett számomra kihívást: a csúcs magassága és az, hogy egyedül jussak fel oda. Önálló expedícióként, saját logisztikai ellátással, szervezéssel és utazással. A felkészülést – mint mindig – információgyűjtéssel kezdtem. Az interneten számtalan térképet, útleírást és élménybeszámolót lehet találni. Abból, hogy ki hogyan mászta (vagy éppen nem mászta) meg a hegyet, kulcsfontosságú dolgokat lehet leszűrni. Mások hibáiból a sikeres mászás érdekében mindig érdemes tanulni.

Miután egy kinti ügynökségtől kért meghívólevelet, megkapta a vízumot és beszerezte az Oroszországba történő beutazáshoz szükséges összes papírt, július 12-én repülőgépre ült.

– Bécsi és moszkvai átszállással jutottam el Mineralnye Vody repterére. Ott várt rám egy autó, amivel háromórás autózás után értem a hegy közelébe. A szállodám 2000 méter magasan, a Baksan-völgyben volt. Két napot akklimatizálódással töltöttem, vettem kilenc napra elegendő élelmiszert, szereztem gázpalackokat a főzéshez, illetve a hó megolvasztásához. A harmadik napon aztán elindultam. A hegy lábáig kocsival mentem, onnan viszont saját lábamon, egészen a csúcsig. A mászást öt magaslati tábori terv alapján hajtottam végre, alpesi stílusban. Nem akartam nagyobb ütemet diktálni magamnak, nehogy a szintkülönbség gyors változása miatt kiüssön a hegyi betegség. A hóhatár úgy 3500 méteren kezdődött, az utolsó táborhelyem 4695 méteren volt. A napi tervezett szintkülönbségek viszonylag könnyedén teljesíthetők voltak, ezért soha nem kellett ébresztőre állítanom az órámat. Nyugodtan aludtam, felkeltem, összepakoltam, megreggeliztem és indultam. A csúcstámadás napján viszont éjjel egy órakor keltem, de a nagy szél miatt nem tudtam elindulni. Úgy három óra körül aztán, kinézve a sátorból, megláttam néhány fejlámpát mozogni a hegyen. Úgy döntöttem, ha mások megkockáztatják a mászást, én is nekivágok a még hátralévő majd’ 900 méternek.

Krisztián egy órát töltött 5642 méter magasban. Kicsit körbenézett, elkészítette a fényképeket és indult vissza az ötös táborba. Itt megint eltöltött egy éjszakát, a következő napon pedig lejött a hegyről.

– A mászás lényege számomra nem az, hogy álljak a csúcson. Egy hegy legmagasabb pontjának az elérése csak azt jelenti, hogy teljesítettem az önmagam elé tűzött célt. A csúcsig eljutni az igazi kihívás. Az odáig vezető út minden egyes pillanatát szeretni lehet: a küzdelmet a heggyel, az időjárással és nem utolsósorban önmagammal. Egyébként sokat gondolkodtam azon, hogy mit vigyek magammal a csúcsra. Megszokott dolog ugyanis, hogy a sportolók mászásaikat valakinek vagy valakiknek felajánlják. Mivel már több mint három éve a helikopterbázison dolgozom, és nagyon szeretem az alakulatomat, kiváló kollégáim vannak, arra jutottam, hogy az Elbrusz megmászását a bázisnak ajánlom fel. A barátaimnak, a munkatársaimnak és a parancsnokaimnak. Mondhatni, a csúcsra felvitt zászlóval akartam megköszönni azt a rengeteg segítséget és támogatást, amit tőlük kaptam.

Hegymászás közben sosem szenvedett balesetet Gazsó Krisztián. Néhányszor ugyan alaposan összezúzta magát és esetenként csontjai is törtek, de ezek a sérülések mindig gyakorlás vagy edzés közben történtek. A hegymászó alaptanfolyamon például visszaeresztés közben az egyik társa rosszul kezelte a biztosítóeszközét, s emiatt kis magasságból leesett – ekkor a keze sérült meg. A mászófal fogásai viszont kétszer úgy szakadtak ki nála, hogy az elsőnek csuklórepedés, a másodiknak sarokzúzódás lett a következménye.

– A legsúlyosabb balesetem az Egyesült Államokban, a tengerészgyalogság nyári hegyi vezetői tanfolyamának vizsgáján történt, ahol egy gleccserhasadékba kellett beugranom. Ez úgy ötméteres szabadesést jelent, aztán megfog a kötél, majd ki kell mászni a hasadékból. Hegymászó múltam miatt azonban az oktatóm nekem jóval hosszabb kötelet adagoltatott ki, mint a többieknek. Vigyorogva ugrottam, de a bakancsomon lévő hágóvas fennakadhatott a jégfalon, a testsúlyom pedig a hátizsák súlyával együtt a lábamra terhelődött, és bokától felfelé függőlegesen, úgy tíz centi hosszan megrepedt a lábszárcsontom. Nem volt szükség segítségre a feladat befejezéséhez, azonban aggódtam a tanfolyam miatt. Fent aztán megnyugtattak, hogy nincs veszve semmi, mert ez az ugrás volt az utolsó vizsgafeladat. Minden követelményszintet eredményesen teljesítettem, a külföldi katonák közül egyedül én fejeztem be a tanfolyamot. Arra pedig kiváltképp büszke vagyok, hogy hallgatótársaim és oktatóim titkos szavazással engem választottak a kurzus legeredményesebb résztvevőjének. Osztályelsőként D. B. Hall amerikai tengerészgyalogos ezredestől vehettem át a tanfolyam elvégzését bizonyító dokumentumot és a Honor Graduate kitüntetést. Azt a pillanatot sosem fogom elfelejteni.

Mint minden hegymászó, Krisztián is szeretne egyszer 8000 méter fölé eljutni, de anyagi okok miatt ez egyelőre csak a távlati céljai között szerepel. Figyelembe véve, hogy az Elbrusz megmászása mintegy 350 ezer forintjába került, egyelőre reálisabbnak tűnik valamelyik 7000 méter körüli csúcs meghódítása.

Az Elbrusz – a földrajzi Európa legmagasabb hegye – a Kaukázus hegységben, az Oroszországhoz tartozó Kabard- és Balkárföld, valamint Karacsáj- és Cserkeszföld köztársaságok területén, a grúz határ közelében található. Legmagasabb csúcsa egy kialudt vulkán. A hegy tetejét egész évben hó borítja, az Elbruszról 17 nagyobb gleccser indul ki. Nyugati csúcsának magassága 5642 méter, először 1874-ben mászta meg egy csoport. A keleti csúcsra először a karacsáj Cselar Hacsirov jutott fel 1829. július 22-én. A nyugati csúcsot első kaukázusi útján, 1884. augusztus 23-án a magyar Déchy Mór, a Kaukázus egyik első kutatója is megmászta kísérőivel.

Fotó: Gazsó Krisztián törzsőrmester archívuma

Forrás: Magyar Honvéd 2014. október