Pusztító hatékonyság
A Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából
Szöveg: honvedelem.hu | 2024. október 13. 9:27Gyakran hangoztatott tény, miszerint az első világháború idején számos haditechnikai fejlesztés, modern fegyver jelent meg. A tagadhatatlan fejlődés ellenére a lövészárkokban szemben álló milliónyi baka számára ugyanakkor mégis a puskafélék, a géppuskák, a maroklőfegyverek, a kézi- és puskagránátok, valamint az állásharc rögtönözött eszközei jelentették a küzdelem legfőbb kellékeit.
Nem volt ez másképp az Osztrák–Magyar Monarchia kötelékében szolgáló magyar katonák esetében sem. Tartozhatott az illető a császári és királyi, azaz a közös hadsereg vagy a magyar királyi honvédség, esetleg a népfelkelés soraiba, szolgálhatott akármelyik fegyvernem bármely alakulatánál, az alapkiképzésen a legáltalánosabb egyéni lőfegyver, a puska kezelését egészen biztosan elsajátította. Akkoriban világszerte a középágytáras, öt töltényes, általában 7-8 milliméter űrméretű, 3-4 kilogramm tömegű, hozzávetőleg 120 centiméter hosszúságú ismétlőrendszerű puskafélék számítottak a legelterjedtebbnek, amelyekre szuronyt is lehetett rögzíteni. Ezekkel a fegyverekkel 300–600 méter távolságig tudtak percenként 10–15, viszonylag pontos lövést leadni.
A lövészárkok védelmében egy jól kiképzett és gyakorlott katona egy ilyen puskával meglehetősen hatékonynak bizonyult. Ám támadásban – azaz amikor az ellenséges állást kellett elfoglalni és megtisztítani – vagy egy tömeges betörés elhárításakor az ismétlőpuskák tűzgyorsasága elégtelennek mutatkozott, a szűk lövészárkokban pedig a nagy méretük jelentett hátrányt. A puskák legfontosabb tartozékai a szuronyok voltak, amelyek még abból a korszakból származtak, amikor a gyalogság a lovasság támadásának kivédésére hosszú szálfegyvereket használt, illetve a gyalogsági összecsapásokat leginkább a szuronyrohamok döntötték el.
További részletek a Magyar Honvéd magazin október 11-én, pénteken megjelent számában!
