Senki és semmi nem tudott ellenállni az ellenségnek

Kijev 1240. december 6-i pusztulásának híre karácsony körül érkezhetett meg a magyar király udvarába. IV. Béla király személyesen intézkedett a védelemről: torlaszokat, akadályokat emeltetett, valamint több ezer fegyverest küldött az Orosz-kapu védelmére a Tomaj nembeli Dénes nádor vezetésével. Ugyanekkor az egész országban kihirdette azt, hogy ellenséges támadás várható, mindenki készüljön fel, ha a király parancsa megérkezik, azonnal induljon a kijelölt gyülekezőhelyre. „Mikor pedig ezt egész Magyarországon kihirdették, a magyarok szerfölött nagy vigaszságuk közepette nem hitték el, azt erősítgették, hogy már sokszor hallottak ilyen híresztelést a tatárokról, és mindig azt tapasztalták, hogy ez semmit nem jelent” – írta keserűen Rogerius püspök.

Ahogy a fenti sorokból is kikövetkeztethető, a királyi hatalom ekkortájt nem örvendett nagy népszerűségnek. Az 1235-ben trónra lépett IV. Béla egy kedvezőtlen gazdasági körülmények között vergődő államot örökölt. Miközben nyíltan szembeszállt apja, II. András híveivel, visszavétetett számos eladományozott királyi birtokot, ám pozícióit távolról sem sikerült megerősítenie. A tatárok elől menekülő kunok befogadása 1239 tavaszán pedig csak olaj volt a tűzre.

Az ország középső részére beköltöző nomád-félnomád nép és a földművelő magyarok között szinte mindennapossá váltak a konfliktusok. Ahogy Rogerius említi: „amikor pedig a kunok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni kezdett Magyarországon, végtelen sok marhacsordájuk lévén súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelőkben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösökben és egyéb javaikban (...) ha egy magyar megkárosított egy kunt, akár jószágában, akár személyében, azonnal igazságot szolgáltattak a kunnak, de ha egy kun okozott kárt egy magyarnak, a magyarnak nem szolgáltattak igazságot, és ha sürgetni merte, a pofázásért pofonokat kapott cserébe.”

Eközben a mongol sereg tovább közeledett az ország határai felé. A Bajdar, Orda és Kajdu vezette északi szárny, valamint a Kadan, Büdzsék, Büri és Borundaj parancsnoksága alatt álló déli szárny közös feladata a mongol fősereg biztosítása, valamint azon magyar csapatok megsemmisítése volt, akik a király felhívására a táborba igyekeztek. A Batu, Szübeetej és Sejban vezette főerők ezalatt elérték az Orosz-kaput, majd 1241. március 12-én játszi könnyedséggel törtek át a határtorlaszokon és lekaszabolták a hágót védő Dénes nádor ötezer fős seregét. „Az ezután következő negyedik napon megérkezett maga a nádor egyedül, éjjel nappal vágtatva, és elmondta, hogy március kezdetén a tizenkettedik napon a Kapunál megütközött velük, és miután azok minden emberét karddal és nyíllal kegyetlenül leöldösték, ő kevés emberével megmenekült, és jött hírül adni mi történt” – emlékezett Rogerius.

A nádor nyomában hamarosan megjelenő tatár előőrsök állandóan hergelték a magyar tábort, az ellenük kivonuló Ugrin kalocsai érsek csapatait pedig visszavonulást színlelve egy mocsaras helyre csalták, majd mindannyiukat leöldösték. 1241. március 17-én, vasárnap a tatárok elpusztították Vác városát. A támadók az egyház kincsestárát kirabolták, majd a városba menekült nép nagy tömegét, a kanonokokat és a nemesek családjait a székesegyházba zárva elégették.

A hatalmas riadalmat súlyosbította, hogy a pesti nép uszítására magyar és német fegyveresek törtek be Kötöny, kun fejedelem palotájába, majd őt és kíséretét felkoncolták. Mivel az országban portyázó ellenséges csapatok soraiban tömegesen harcoltak a tatárokkal vazallus kunok, ezért a merénylet egyik vezető okaként ezt is érdemes megemlítenünk. A magyar-kun belháború mindenesetre a legrosszabbkor következett be: a megzavarodott kunok végigrabolták az országot, majd útközben néhány magyar sereget szétverve átkeltek a Száván és Bulgáriába vonultak. Miután a segítségül hívott osztrák herceg, II. (Harcias) Frigyes meggondolta magát és hazatért, IV. Béla végleg magára maradt.

A magyar sereg március közepén – a tatár előőrsöt üldözve – indult meg a határ irányába. A királyi csapatok akadálytalanul jutottak le a Sajó folyóig és április első napjaiban a muhi pusztán tábort ütöttek. Arról azonban nem volt tudomásuk, hogy a mongol fősereg a túlparton minden lépésüket szemmel tartja...