A New York Times két újságírója tíz éven át forgatta azt a dokumentumfilmet, amely elementáris erővel vág bennünket gyomorszájon, bizonyítva az alaptételt: a valóság tényleg sokkal drámaibb, mint egy agyoncsiszolt forgatókönyv.
Catrin Einhorn és Leslye Davis eredetileg több amerikai katona sztoriját akarta feldolgozni dokufilmjében, amikor 2010-ben belecsaptak a forgatásba. Végül mindenkit elengedtek, kivéve Brian Eisch főtörzsőrmestert, akinek sztorija annyira bővelkedett a nem várt fordulatokban, hogy a két újságíró joggal gondolta: önmagában is ki fog tölteni másfél órát úgy, hogy a néző ne unja el magát. Jól gondolták, Eisch sorsa, tragédiákban bővelkedő tíz éve legalább annyira megüti az agyunkat, amennyire a lelkünket. Kíméletlenül őszinte, megrázó, brutális és szívbe markoló, egyszerre fest eszelősen fekete képet a háborúból hazatért katonák beilleszkedési problémáiról, és villant fel reményt a teljes reménytelenségben.
Eisch – válása után – maga neveli két gyerekét, Isaacet és Joey-t. Mindent igyekszik megadni nekik, a srácok pedig bálványozzák katona apjukat. Eisch aztán egy szép napon hat hónapra elmegy Afganisztánba, egy rokonra hagyva két fiát. Mi azon a ponton kapcsolódunk be a történetbe, amikor a főtörzs két hetes szabadságra hazalátogat. Látjuk a két fiú örömét, szeretetét, az apjuk eltökéltségét, s a napnál is világosabb, hogy Eichsnek valóban a család a legfontosabb. Mint mondja, az egész afganisztáni háborúval kapcsolatosan csak annyi a félelme, hogy amikor hazatér, talán már nem lesz ugyanaz az ember, aki volt, s ezt a gyerekei és a család szempontjából ő maga is tragédiaként élné meg. Mintha látta volna a jövőt: amikor visszatér a háborúba, súlyos láblövése véget is vet a hadseregen belüli karrierjének. Innentől a története egy magát keményen tartó, de egyre kétségbeesettebb apa szomorú drámájává változik, akinek folyamatosan mérlegelnie kell, hogy megpróbáljon helyt állni akár a leghétköznapibb helyzetekben is.
Eisch sérülése annyira súlyos volt, hogy az orvosok azonnal két lehetőséget ajánlanak neki: vagy amputálják a lábát és műlábbal ugyan, de fájdalom nélkül élhet tovább, vagy ragaszkodik a lábához és a poklok poklát járja meg a folyamatosan lüktető kín miatt. A katona az utóbbit választja. Ezen a ponton több évet ugrunk az időben: Eisch már együtt él barátnőjével, ám az új kapcsolat sem feledteti a tomboló fájdalmat. Lába miatt nem tud sportolni, s annyira meghízik, hogy alig lehet ráismerni a film elején látott macsóra. Végül feladja a küzdelmet, és bejelentkezik a kórházba amputációra.
A film innentől egyszerre vázolja az apa küzdelmét új életének kihívásaival, valamint két fiának történetét. A kisebbik még mindig annyira rajong apjáért, hogy csak és kizárólag a hadseregben tudja elképzelni jövőjét, míg a nagyobb főiskolára szeretne menni, majd rendőrként szolgálni. A sors azonban - amely addig sem volt kíméletes Eisch főtörzsőrmesterhez – a legváratlanabb és legbrutálisabb csapásával minden tervet halomra dönt, olyannyira, hogy az apának már a lába a legkisebb gondja, a néző inkább azon aggódik, sikerül-e megőriznie a józan eszét.
A történet csak első körben látszik egyszerűnek. Alapkérdés persze, hogy egy katona életében mekkora szerepet játszik az áldozatvállalás, de a film címe nem véletlenül az, ami. Eisch sorsa egészen felkavaró. Összeomlása párhuzamosan halad életigenlésével, és ez az, amitől az Apa, katona, fiú különösen sokkoló alkotás. Eisch minden nyomorúságát az afganisztáni háborúnak köszönheti, ám végig kitart az amerikai hadsereg küldetéstudata mellett, végig azokat az eszményeket vallja magáénak, amelyeket a film elején. Patriotizmusa odáig terjed, hogy képes páros lábbal beleszállni a saját fia ambícióiba, amikor megtudja, hogy a gyerek a sereg helyett a főiskolát választaná. Mint mondja, ha a fia katona lenne, az már a negyedik generációt jelentené a családban. Alakja ezen a ponton kicsit emlékeztet a Forrest Gump Dan hadnagyára, aki azért akar a harcmezőn elesni, mert ez náluk családi tradíció.
Eisch filozófiája egyszerre riasztó és elismerésre méltó. Ha nem kapaszkodna két kézzel a maga választott morális ideológiába, már a hazatérését követően teljesen összeomlott volna. Abszurd módon éppen az segít neki túllépni élete legnagyobb tragédiáján is, aminek köszönhetően minden megváltozott körülötte. A film végi mondata (a folyamatos küzdésről és előre tekintésről) így egyszerre őszinte és félelmetesen keserű. Eisch egy pillanatig sem gondolkodik el az afganisztáni háború értelméről, sőt, a film egy pontján kiderül, hogy értelmezni sem nagyon tudja, mi is történik ott. A lába elvesztését is járulékos veszteségnek fogja fel, vagyis ezt szeretné láttatni velünk. Mert a film néhány pontján nagyon is élesen látszódik, milyen a katona, az apa, amikor tehetetlen, amikor már nem tud bebújni semmi mögé, ami érzéseit takarná. A tragédiájában, fájdalmában, kétségbeesésében a konyha közepén felüvöltő Eisch annyira emberi, hogy mindenki, aki valaha is elvesztett valakit, aki a legfontosabb volt az életében, azonnal magára ismer.
Életének egyetlen elvre épülő kettőssége fiaival való kapcsolatában is megfigyelhető. A háborúból visszatérő, szétroncsolt lábú apa már nem a családjával tölti a legtöbb időt, mint régen, hanem egy számítógépes játékkal. Már nem pecázni jár a fiaival, hanem neveli őket, ahogyan egy katona neveli a rá bízott embereket. Nem az idősebbik fia érdekét nézi, hanem azt, hogy „embert, férfit” faragjon belőle. (Ez a későbbiekben meg is bosszulja magát: a már egyenruhában üldögélő Isaac arról mesél a kamerának, hogy egy éve depresszióval küzd, de ezt nem tudja megbeszélni az apjával, hiszen őt „más fából faragták”.) Kisebbik fiában látja a lehetőséget, akiben kiteljesedhet az ő álma is, az az eszménykép, amelytől még egy szülő legnagyobb fájdalma sem képes eltántorítani. Eisch esendősége és a szó jó értelmében vett szánalomraméltó élete éppen az eltántoríthatatlanságának fényében látszik a legjobban. Ez a tulajdonsága egyszerre riasztó és elismerésre méltó, de hatásosságában is tragikus.
Az Apa, fiú, katona a fájdalom filmje, amely tíz év döbbenetes szenvedését sűríti bele másfél órába. Sokkoló, lélekölő, hangos sikoly, amely után sokáig csak csend a válasz.
Apa, katona, fiú
(Father Soldier Son) 2020
Rendező: Catrin Einhorn,
Leslye Davis
Szereplők: Brian Eisch,
Isaac Eisch,
Joey Eisch
Operatőr: Leslye Davis
Vágó: Amy Foote
Zene: Nathan Halpern
Gyártó: Netflix
Premier: 2020. július 17.
