Tibet lakosságának majdnem fele odaveszett

A kínai néphadsereg először 1950. október 7-én tört be Chamdonál Tibetbe. A kínai erők hamar körbezárták a kis létszámú tibeti erőt, és folytatták az előrenyomulást. Október 19-én döntő csapást mértek a tibeti csapatokra és ötezer katonát megöltek. A fegyvereket lefoglalták és a zömében mélyen vallásos hadifoglyoknak a szocializmusról tartottak előadásokat. Nem csak ideológiai képzést kaptak a foglyok, hanem némi készpénzt is, majd később azt is megengedték nekik, hogy visszatérjenek otthonaikba. A kínai előrenyomulás folytatódott kelet felé, ám 200 kilométernyire Lhászától megálltak a csapatok, és Kína Tibet békés felszabadítását hangsúlyozta. Ennek oka az volt, hogy a jelentős technikai és létszámbeli fölénnyel rendelkező Peking szerette volna elkerülni, hogy más országok – így például az Egyesült Államok – beavatkozzanak a háború menetébe. Nem mellékesen a békés felszabadítás elvét az is indokolta, hogy a tervek szerint Peking a tibeti nép esze és szíve felett is győzedelmeskedni akart. Ennek érdekében eleinte igencsak jól bántak a lakossággal:

A CIA közbeszól

A kínai bánásmódot jól jellemzi a 14. dalai láma, Tenzin Gyatso vélekedése, aki az mondta: a kínaiak nagyon fegyelmezettek, és a támadás nem a civilek ellen irányult. A kínaiak ugyanúgy, sőt, még jobban bántak a lakossággal, mint 1904-ben a britek, mivel a falvak irányítóinak és a helyi vezetőknek pénzt juttattak. A dalai láma szerint az egész akciót gondos tervezés jellemezte. A kínai hadsereg számos hadifoglyot, köztük a kormányzót is szabadon engedte, annak érdekében, hogy a dalai lámával tárgyaljanak és nyomást gyakoroljanak rá. A néphadsereg ígérete úgy szólt: Tibet békés felszabadítása után is megtarthatja a helyi elit a hatalmát. A tibeti kormány ennek ellenére az ENSZ segítségét kérte a kínai invázió ügyében, azonban ezt a kérést csupán El Salvador támogatta. Később az ENSZ végképp levette Tibet ügyét a napirendről, mivel a kínai néphadsereg időközben befejezte a katonai akciót, és tárgyalásokat kezdett Lhásza megadásáról. Ez a „gesztus", a katonai nyomás, valamint a nemzetközi támogatás hiánya együttesen győzte meg a tibeti vezetést arról, hogy tárgyalásokat kezdjenek Pekinggel, melyek során 1951-ben megszületett egy 17 pontból álló szerződés, mely megerősítette Kína hatalmát Tibet felett.

Kezdetben minden rendben ment az országban: mindkét fél betartotta a megállapodásban foglaltakat, azonban 1956-ban két térségben, Khamban és Amdóban – melyek kívül estek Lhásza hatáskörén – ellenállási mozgalom tört ki. 1957-re teljessé vált a káosz. A kínai néphadsereg lázadók ellen vezetett megtorló akciói egyre brutálisabbak lettek. Szinte mindennapossá váltak a verések és a kínzások. A szerzeteseket és az apácákat arra kényszerítették, hogy egymással létesítsenek nemi kapcsolatot, utóbbiakat gyakran meg is erőszakolták. A kínzások során számos áldozat belehalt sérüléseibe. Beszámolók szerint arra is volt példa, hogy a gyerekeket arra kényszerítették, hogy lelőjék a szüleiket. Az ötvenes évek végére a tibeti gerillák létszáma már több tízezerre volt tehető, a szimpatizáns szerzetesek pedig a kolostoraikat ajánlották fel rejtekhelyül. Lhásza azonban továbbra is betartotta a Pekinggel kötött megállapodást, sőt, egy küldöttséget menesztett a kormány Khamba, hogy véget vessen a lázadásnak. Az eseményeket a CIA sem nézte tétlenül, és Lhásza hivatalos álláspontja ellenére – miként a Disznó-öbölbeli kudarc esetén is – titokban beavatkozott.

A coloradói Sziklás-hegységben 1942-ben létesítettek az amerikaiak egy kiképzőbázist, a Camp Hale-t, ahol egyebek mellett a 10. hegyivadász hadosztály katonáit is kiképezték. (Ennek az egységnek a harcosai a modern időkben például a ruandai harcokban, vagy éppen az iraki Sivatagi Vihar hadműveletben vettek részt). A táborban – mely elhelyezkedését és környezetét tekintve meglehetősen hasonlít a Himalájára – 1959 és 1964 között mintegy 260 tibeti gerillát képeztek ki. Az ide került tibetiek annyira megszerették a környéket, hogy a tábornak a Dhumra, azaz Kert becenevet adták. Az akció fedőneve ST Tibet volt. A gerillák egy részét ejtőernyővel dobták át Tibetbe, hogy a lázadókhoz csatlakozzanak. Zömük azonban elpusztul a kínai néphadsereggel vívott egyenlőtlen küzdelemben, miközben a civilek India felé történő visszavonulását biztosították. Másokat szárazföldi úton juttattak vissza az országba, hogy hírszerző küldetést folytassanak. Megint másoknak egy, a CIA által támogatott ellenállási csoportot kellett létrehozniuk Mustangban, egy 2500 méter magasan fekvő térségben. Mustang egyébként túlélte a kínai inváziót, és ezért a „Tibet határán túli Tibetként" is ismertek. A térség ma már Nepál része. Camp Hale-t 1964-ben számoltak fel, és egy tibeti sem maradt a Sziklás-hegységben.

Nyolcszáz gránát

A tibeti népfelkelés 1959-ben érte el csúcspontját. Március elsején egy szokatlan meghívás érkezett a dalai láma számára. A vezetőt Lhászán kívülre, a kínai katonai parancsnokságra invitálták egy színházi előadásra. A dalai láma kérésére a találkozót végül elnapolták, az új időpont március 10. lett. Március 9-én a kínai katonai vezetők látogatást tettek a láma testőrségénél. A találkozón a néphadsereg tagjai ragaszkodtak ahhoz, hogy a hagyományos tibeti testőrségnek nem kell elkísérnie a látogatáskor a vallási vezetőt, ez azonban merőben ellentétes volt a tibeti hagyományokkal. Tsering Shakya történész szerint a kérés apropóján néhány tibeti kormányzati vezető attól tartott, hogy a kínaiak a dalai láma elrablását készítik elő. Ez a vélekedés elterjedt a nép körében is, minek következtében március 10-én több tízezer ember vette körül a palotát, megakadályozván, hogy szellemi vezetőjük elhagyhassa azt. Ezt tartják a népfelkelés kezdő időpontjának. A tüntetésen egy vezető tisztségviselőt, Pagbalha Soinam Gyamcót, aki együttműködött a kínai kormánnyal, a tömeg megölt. A China Daily beszámolója szerint holttestét egy ló után kötötték, és mintegy két kilométeren keresztül húzatták.

Március 12-én a tüntetők kikiáltották Tibet függetlenségét. Lhásza utcáin barikádokat emeltek, és mind a kínai, mind pedig a tibeti erők megerősítették a pozíciójukat, felkészülve a fegyveres konfliktusra. A következő néhány napban szinte állandósultak a csapatösszevonások. A kínai hadsereg ágyúkat telepített a környéken, melyekkel könnyedén tudták támadni a dalai láma nyári palotáját. Március 15-én a tibeti vezetés megkezdte az előkészületeket a város evakuálására. A menekülési útvonalat a tibeti hadseregnek kellett biztosítania. Március 17-én két tüzérségi lövedék csapódott be a palota közelében. Ez volt a végső lökés ahhoz, hogy a dalai láma önkéntes száműzetésbe vonuljon. Március 19-én a kínai hadsereg totális támadást indított, és a lhászai, valamint a norbulingkai fő kolostorokat is bombázta. Mivel a tibeti hadsereg mind létszámban, mind pedig fegyverzetben jelentősen alatta maradt a kínai néphadseregnek, a nyílt konfliktus csupán két napig tartott. A harcok során Norbulingkára mintegy nyolcszáz gránátot lőttek ki a kínai csapatok. A támadás során máig nem tudni, hogy hány tibeti vesztette az életét. Lhásza három fő kolostora súlyosan megsérült a harcokban, kettő közülük jóformán helyrehozhatatlan károkat szenvedett.

Bizonytalan adatok

A tibeti emigráns kormány becslése szerint a népfelkelésben mintegy 86 ezer tibeti halt meg, az adatokat azonban nehéz ellenőrizni. A dalai láma testőrségnek Lhászában maradt tagjait elfogták és nyilvánosan végezték ki. A szerzetesek közül is több ezret öltek meg vagy vetettek rabságba. A város körül található kolostorokat és templomokat a kínai katonák kifosztották és lerombolták. Az emigráns kormány adatai szerint 1950-től kezdve módszeresen igyekeztek Tibetben a vallás ellen fellépni a kínaiak. 1962-re a korábbi 2500 kolostorból csupán hetven maradt meg. A szerzetesek 93 százalékát megfosztották hivatásuktól. Egyesek szerint Tibet kínai megszállását követően összesen 1,2 millió ember esett áldozatul az önkénynek. Az emigráns kormány úgy vélekedik, hogy az áldozatok közül 433 ezren katonai akcióban vesztették életüket, míg 343 ezren a nélkülözésben, az éhínségben pusztultak el. 157 ezer tibeti kivégeztek, míg 93 ezren a kínzásokat követően haltak meg. Az emigráns kormány szerint 9 ezren követtek el öngyilkosságot. 1950-től kezdve Tibetben további 173 ezer embert tartóztattak le.

A nagyszámú áldozatot egyes tudósok a mai napig vitatják. Egy sinológus, Tom Grunfeld szerint a számokat eddig egyetlen bizonyítékkal sem támasztották alá. A Szabadságot Tibetnek Mozgalom egykori igazgatójának, French Patricknak volt szerencséje Dharamsalában betekinteni a hivatalos adatokba. A szervezet egykori vezetője ezt követően úgy fogalmazott, hogy a számok megbízhatatlanok, sok helyen nevek sem szerepeltek, az egyes halálokok között mintha véletlenszerűen írtak volna be számokat. French Patrick szerin az áldozatok valós száma félmillió körül lehet. Az egykori igazgató egyébként ezt is horrorisztikusnak tartotta, ami nem véletlen, különösen annak fényében, hogy egy 1953-as hivatalos népszámlálás szerint Tibetnek 1,2 millió lakosa volt.