Véres harcok vezettek a bécsi békéhez

Szöveg: Kecskeméti József | 2010. október 23. 7:34

A bécsi békeként emlegetett számos szerződés egyikét 1809. október 14-én írták alá. A Franciaország és Ausztria között megkötött dokumentum értelmében utóbbi területéből elveszített 83 ezer négyzetkilométert. Lakosságának száma ennek következtében 3,5 millióval csökkent. Ausztria arra is kötelezettséget vállalt, hogy hadseregét 150 ezer főre csökkenti. A békekötéssel a Bonaparte Napóleon ellen létrehozott úgynevezett ötödik koalíció hivatalosan is elbukott.

A XVIII-XIX. század során Franciaország jóformán folyamatosan hadban állt Európa más birodalmaival, egyebek mellett Ausztriával, Oroszországgal, Nagy-Britanniával. Ennek számos oka volt:

a francia forradalom alatt a többi európai állam uralkodója attól rettegett, hogy a forradalmi hevület átragad az országukra. Később Bonaparte Napóleon megerősödésétől tartottak. Ez utóbbi nem is volt alaptalan, hiszen az első konzulként 1799-ben hatalomra jutó hadvezér Anglia és Oroszország kivételével jóformán egész Európát meghódította. Bonaparte Napóleon ellen alkalmi koalíciók létrehozásával vette fel a többi birodalom a harcot. Ezek egyike volt az úgynevezett ötödik koalíció, melyet a Habsburg Birodalom kezdeményezett, s melynek fő célkitűzése az volt, hogy megállítsa az 1804-ben császárrá koronázott I. Napóleon további térnyerését. Az 1809-es évben vívott harcokban – az osztrák harci morál emelkedése és győzni akarása ellenére – is alulmaradt az ötödik koalíció, ami egyébként meglehetősen nyögvenyelősen jött létre.

Rossz előjelek, kezdeti sikerek

Már az előjelek sem voltak túl biztatóak: számosan figyelmezették Ausztria háborúpárti erőit, hogy a birodalom még nem áll készen egy Napóleon ellen indított újabb hadjáratra. A pénzügyminiszter egy jelentésében pedig arról számolt be, hogy a kincstár egy komolyabb háborút nem tud finanszírozni, hiszen az a veszély fenyegetett, hogy 1809. közepére kiürül a kassza. Ráadásul Ausztria gyakorlatilag csak az angolok segítségére számíthatott. (Ez nem is meglepő, hiszen az angolok már hatodik éve álltak hadban Franciaországgal.) Mindezek ellenére a hadjárat mellett kardoskodók diadalmaskodtak, s 1809. február 8-án az osztrák kormány titokban úgy döntött, hogy háborút indít Franciaország ellen.

Ez a fentiek mellett már csak azért is tekinthető rossz döntésnek, mert az 1805-ben megkezdődött haderőreform még nem szilárdult meg. Erre egyébként azért is szükség volt, mert az osztrák hadsereg a korábban viselt háborúkban tiszti karának, veteránjainak jelentős részét elveszítette. Így egy rohamtempóban átalakított haderő vette fel a küzdelmet I. Napóleon harcedzett, jól felszerelt és jó kiképzést kapott veteránjaival.

Az osztrákok 1809. áprilisában szálltak először harcba a francia csapatokkal: április 10-én hajnalban ugyanis betörtek Bajorországba. A támadás egyébként egy héttel korábban következett be, mint ahogy arra I. Napóleon számított. Ennek eredményeképpen kezdetben számos kommunikációs probléma volt a hadvezetés és Párizs között: számos üzenetet csak késve érkezett meg, s a megérkezettek között is volt olyan, amit félreértelmeztek. Ráadásul a támadást megelőzően a franciák jelentősen alulbecsülték az osztrák hadsereg erejét. A sokasodó gondok már-már vereséggel fenyegették I. Napóleon csapatait, aki úgy döntött: visszavonja azokat Regensburgból, ahol csupán csak egy kétezer fős helyőrség maradt. Az április közepén kezdődő harcokban – amit az egyszerűség kedvéért nevezhetünk Landshut manővernek – a tapasztalt francia haderő végül a maga javára fordítottak a hadi eseményeket.

Előjáték Bécs bukásához

Az új hadi helyzetben a két fél erői április 20-án ütköztek meg. Abensbergnél

az osztrákok mintegy 80 ezer főt, míg a franciák 90 ezres katonaságot sorakoztattak fel. A csatában 2800 osztrák katona vesztette életét, míg négyezren hadifogságba estek. Ellenfelük vesztesége 3000 fő volt. A francia győzelmet követően Károly főherceg a csapatait Eckmühl és Landshut térségébe vonta vissza. Utóbbi helyszínre Hiller tábornok vonta vissza 36 ezer főre tehető haderejét. A landshuti csata április 21-én volt. Az osztrákoknak jelentős francia fölénnyel kellett szembenézniük: a Hillert üldöző 20 ezer fős sereg ugyanis később kiegészült még Massena tábornok 57 ezer főre tehető erejével. A jelentős számbeli fölény ellenére az osztrák csapatok derekasan küzdöttek. Terveik szerint az Isar folyón átívelő hidat akarták felgyújtani, hogy megakadályozzák a franciák betörését. Ezt azonban Schulmeister (akit Napóleon mesterkémjének tartanak) megakadályozta, s elűzte a szabotázsra készülő erőket. A csata végül francia győzelemmel zárult: a harctéren tízezer halott, vagy sebesült osztrák katona maradt, szemben a 3000 főre tehető francia veszteséggel. Az osztrák csapatok vesztesége volt még mintegy 30 ágyú is. Alig egy nappal később zajlott le az eckmühli csata.

Az április 21-22-én lezajló ütközetben mind a két fél erői 35 ezer fő körül alakultak.

Az osztrák hadvezetés ugyanis megtette azt a szívességet I. Napóleonnak, hogy „elfelejtette" értesíteni a Duna északi partján, a közelben állomásozó mintegy 30 ezer főt számláló és friss erőkből álló I. osztrák hadtestet a megindítandó támadásról. A kezdeti osztrák roham egyébként – részben a domborzati viszonyok miatt – elakadt a francia ellenálláson. Később ugyan a kor legjobbnak tartott könnyűlovassága (Vincent Chevaulegers és a Stipsic huszárok) ugyan megakasztották a német könnyűlovasság támadását, ám a bajor gyalogság végül megakadályozta a komolyabb akció megindítását. A csata későbbi szakaszában bekapcsolódtak két nehézlovas divízió is, akik annak ellenére értek el sikereket, hogy komoly osztrák ágyútűzzel néztek szembe. A két napos ütközet végül a franciák győzelmével ért véget, ám az nem volt olyan átütő erejű, mint ahogy azt I. Napóleon remélte. A francia csapatok vesztesége 6000 fő, míg az osztrákoké 12 ezer fő volt. A francia veszteségek miatt egyébként Napóleon arra kényszerült, hogy átszervezze a hadseregét. E olyannyira jól sikerült, hogy május 13-án Bécs is elesett.

Egyetlen osztrák hadisiker

Bécs bukását követően aratta I. Napóleon erői felett az osztrák hadsereg gyakorlatilag egyetlen győzelmét.

Az Aspern és Essling térségében lezajlott ütközet május 21-22-én volt. A csata nagyságát jól jelzi, hogy az első napján 27 ezer francia katona nézett farkasszemet mintegy 96 ezer főnyi osztrákkal. Majd a második napra a francia haderő 66 ezer főre duzzadt. Ennek az az oka, hogy a Lobau-sziget térségében összevont teljes francia haderőből az első napra csupán a töredéke érkezett meg, s foglalta el Aspernt és Esslinget. Aspernt a franciák elkeseredetten védelmezték: gyakorlatilag minden egyes házat külön rohammal kellett az osztrákoknak bevennie. A francia csapatoknak azonban sem a vereség, sem pedig az nem szegte kedvét, hogy egy hajóval az osztrák hadvezetés lerombolta a Lobau-szigetre vezető egyetlen hidat. Ezt egyébként I. Napóleon villámgyorsan, még az éjszaka folyamán újjáépítette, s azonmód át is kelt rajta egy 30 ezer fős erősítéssel.

Ezzel a harci helyzet is megfordult: védőből támadóvá lett a francia hadsereg,

amely azonban hiába aratott eleinte kisebb-nagyobb győzelmeket, végül alul maradt az osztrákokkal szemben. A francia veszteség közel 38 ezer halott, vagy sebesült volt, míg az osztrákok 42 ezer főt veszítettek. Ám az utóbbiak nem használták ki a győzelmet, s inkább tábort vertek, s tétlenül szemlélték, hogy I. Napóleon újabb és újabb erőket csoportosít át. A tétovázás eredménye a wagrami csatában mutatkozott meg. Az ütközet az 1809-es hadjárat döntő csatájának bizonyult, s végül az ötödik koalíció vereségéhez vezetett. A wagrami ütközet július 5-6-a között volt. I. Napóelon ugyanis úgy gondolkodott, hogy egy gyors győzelemmel elejét veheti egy Franciaország elleni, szélesebb koalíciónak. Mind a két fél iszonyatos erőket mozgósított: a francia csapatok létszáma mintegy 162 ezer fő volt, míg Károly főherceg oldalán körülbelül 136 ezer katona vetette magát az ütközetbe.

Véres francia diadal

Az első nap I. Napóleon még azelőtt megindította a támadását, hogy a János főherceg vezette, 30 ezer főre tehető osztrák erősítés megérkezett volna a csatatérre. A francia ágyúk zárótüze gyakorlatilag teljesen megsemmisítette Aspent és Esslinget, valamint a környéket. Bár egyes osztrák csapatok jelentős (akár 50 százalékos veszteséget) is szenvedtek, azért még meglehetősen komoly harci potenciált jelentettek. Talán ezért is hiba volt Napóleon azon elhatározása, hogy már az első nap véget vet a harcoknak. A késő délután indított roham ugyanis elaprózódott, s így kudarcot vallott. Az osztrákok ugyanis heves ágyútűzzel fogadták a rohamot.

A visszavonulókat ráadásként baráti tűz fogadta: a szászok fehér egyenruháját a franciák ugyanis összetévesztették az osztrák hadsereg uniformisával.

Másnap az osztrákok ellentámadásba mentek át, azonban ez a heves francia zárótűzben elakadt. (Az úgynevezett nagy telep, „grand battery" taktikát előszeretettel alkalmazta a francia tüzérség. A harcmódot először 1805-ben, az austerlitzi csatában vetették be. Wagramnál például 112 ágyút vontak össze Lobau-szigetén, melyek gyakorlatilag szakadatlanul lőtték az osztrákokat.) A franciák a jobb szárnyon indítottak válaszcsapást. A Jacques MacDonald vezette lovasságot hiába fogadta heves ágyútűz: lassan felmorzsolták az osztrák ellenállást: Károly főherceg a visszavonulás mellett döntött. A francia hadsereg azonban szívósan üldözte a 40 órás ütközetben megfáradt osztrák haderőt. A két fél veszteségei óriásiak voltak. Ez egyébként részben a tüzérség intenzív használata miatt volt. A franciák halottjainak és sebesültjeinek száma 28 ezer fő körül volt, s további 10 ezer katonát nyilvánítottak eltűntnek. Az osztrák halottak és sebesültek száma pedig 24 ezer fő volt. További tízezer katona tűnt el, míg hétezren hadifogságba estek. A wagrami csata volt az első, amelyben I. Napóleon ugyan győzedelmeskedett, ám az áldozatok számát nem tudta minimalizálni. A csatatéren a harcedzett veteránok mellett több mint 30 különböző rangú tábornok is életét vesztette.

Csatában nyert ország és feleség

Ugyan a veszteségek jelentősek voltak, a wagrami csatában I. Napóleon végül is térdre kényszerítette az ötödik koalíciót, amit az október 14. aláírt bécsi békében szentesítettek a szemben álló felek. A schönbrunni kastélyban aláírt dokumentum értelmében Ausztria kénytelen volt lemondani mintegy 83 ezer négyzetkilométernyi területéről. A döntés értelmében a birodalom – egyebek mellett – elvesztette Fiumét, Isztriát, Triesztet, valamint Horvátország egy részét. A francia fennhatóság alá került területeken egyébként mintegy 3,6 millió alattvaló élt. A békeszerződés meghatározta azt is, hogy az osztrák hadsereg létszáma nem haladhatja meg a 150 ezer főt. I. Napóleon azt is elvárta az osztrák császártól, hogy Ausztria szakítsa meg diplomáciai kapcsolatait az Egyesült Királysággal. a bécsi békének másik diplomáciai következménye az volt, hogy I. Napóleon rákényszerítette I. Ferenc császárt, hogy adja hozzá Mária Ludovika főhercegnőt, aki Mária Lujza néven lépett a francia trónra.

Címkékgyakorlat kiképzés kommunikáció Ludovika tüzér

Ha érdekelnek a Magyar Honvédség hírei, iratkozz fel hírlevelünkre!

Véres harcok vezettek a bécsi békéhez

Sütibeállításokkal kapcsolatos információk

A weboldalon használt sütik beállítása

Alap működést biztosító sütik

Statisztikai célú sütik

Célzó- és hirdetési sütik