Zrínyi Miklós hadtudományi munkáiról

Legnagyobb erénye azonban az, hogy mindezt elsőként tette magyar nyelven, így munkái nem csupán a korszak hadtudományi ismeretanyagát tárják elénk, hanem – és ez irodalmi tevékenysége tükrében egyáltalán nem meglepő – betekintést engednek a kor ízes és szívmelengetően szép magyar nyelvezetébe. Itt tárgyalandó művei tehát nem egyszerű hadi értekezések, hanem egyben magyar nyelvemlékek is.

Az ágazati értéktárba felvett művei  - Vitéz hadnagy (1650–1653); Mátyás király életéről való elmélkedések (1655–1657); Az török áfium ellen való orvosság (1663); Tábori kis tracta (1663–1664) - felölelik a kor hadtudományának valamennyi fontos kérdését.

Az első munka, a Vitéz hadnagy az 1650–1653 közötti időszakban készült, kisebb szünetekkel, s végül befejezetlen maradt. A későbbiekben mégis egybeszerkesztette a különálló részeket. Ma ismert címét is utóbb, valószínűleg 1657 után kapta, minthogy művével – az ajánlás szerint – a magyar vitézség feltámasztását akarta elősegíteni. Ezzel egyben meghatározta azt is, hogy írása az ezidőtájt sokat tárgyalt „perfetto capitano”-ról, azaz a tökéletes hadvezérről szóló szakmai-filozófiai viták részét képezi. Ez pedig egyáltalán nem véletlen, hiszen Zrínyi könyvtárában számos, e témával foglalkozó kötetet lehet megtalálni. Ezek közül talán Giorgio Basta Il maestro di campo című munkája a legismertebb.

A „tökéletes hadvezér” irodalma rendkívül összetett, számos műfajt foglal magába: példázatként szolgáló életrajzgyűjteményeket, fejedelemtükröket, különféle hadtudományi műveket. Ehhez mérten témái is széles ívet fognak át, a háború elméleti és gyakorlati kérdéseitől egészen az erkölcsig és az etikáig. Zrínyi pedig azzal, hogy a fenti cím alatt egyesítette a Tanúságokat és az Aphorismiket, valamit további elmélkedéseket, megvetette e diskurzus magyarországi alapjait.

Mindezeknek megfelelően a Vitéz hadnagyban alaposan körüljárta a vitézség kérdéskörét, amelyet számos pozitív tulajdonság együtteseként, eredményeként jelenített meg. Ez a vitézség pedig, mint a hadakozó mesterség alapja, az állam számára mint leghasznosabb tulajdonság jelenik meg.

A mű másik központi kérdéseként Zrínyi a hadviselés egyetemes problémái közül a háború filozófiáját, lélektani vonatkozásait és a stratégia alapkérdéseit tárgyalta. A háborút vizsgálva Zrínyi itt arra keresett választ, hogy vannak-e annak törvényszerűségei, s ha igen, vajon megfogalmazhatók-e, létezhet-e egyáltalán hadtudomány. Arra a következtetésre jutott, hogy a háború jelenségei két csoportra oszthatók: olyanokra, amelyeknek az oka megismerhető, értelemmel felfogható és olyanokra, amelyek megismerhetetlenek és felfoghatatlanok. Ami megismerhető, az a hadtudomány illetékességi körébe tartozik, ami nem, az a szerencse uralma alatt áll. Zrínyi kezdettől a „legnehezebb matériának” a szerencse, a véletlen, az isteni gondviselés és az emberi akarat összefüggésének kérdését tartotta. Erre tanította őt egyébként katonai múltja is, hiszen bőven volt alkalma megtapasztani a szerencse forgandóságát a törökökkel vívott állandó harcokban.

A Vitéz hadnagy elmélkedéseinek és rövid, tömör szentenciáinak egyik nagy témaköre tehát a szerencse mibenléte és hatása a háborúra. Szerinte a hadvezérnek a háború kiszámítható, determinált tényezői növelésére kell törekednie, tudnia kell gyorsan alkalmazkodni a változó körülményekhez, vagy megfelelő időben és helyen történő beavatkozással a maga javára fordítani az eseményeket. Ehhez viszont szükséges, hogy a hadvezér egy sor fontos tulajdonsággal rendelkezzék, mint az előrelátás, a módszeresség, a körültekintés. Ezek nélkülözhetetlenek a hadi mesterséghez, miként természetesen a széleskörű katonai ismeretek és tapasztalatok is. Zrínyi külön szól arról, hogy az előbbiekhez elengedhetetlenek a történelmi-hadtörténelmi ismeretek.

A stratégiai kérdések közül leginkább a döntő csata megvívásával foglalkozott. Ismételten arra jutott, hogy a jó hadvezérnek el kell tudni dönteni, mikor kell ezt vállalnia, s mikor elkerülnie.

A Vitéz hadnagynak a hadvezéri értékekre vonatkozó gondolatai folytatódnak a feltehetően 1655–1657 között írt Mátyás király életéről való elmélkedések című munkában. Az európai „perfetto capitano” irodalom kedvelt királytükör műfajában megfogalmazott nemzeti királyság program államelméleti és katonai tanulságai minden bizonnyal II. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek szóltak, akivel szoros kapcsolatban állt, s akinek tevékenységéhez a királyságbeli politikusok, köztük Zrínyi is, nagy reményeket fűztek. A Mátyásról szóló mű forrásai és mintái első rendűen a francia államrezon irodalom alkotásai voltak. Ám míg ezek írói a hatalom megtartása érdekében minden eszközt felhasználhatónak tartottak, és minden hatalom elleni lázadást bűnnek tekintettek, addig Zrínyi a Mátyás ellen szőtt összeesküvéseket csak azért ítélte el, mert a „jó király” ellen irányultak. Zrínyi tehát, bár kimondatlanul, lehetségesnek tartotta, hogy az alattvalók a „rossz király” ellen forduljanak. Óriási erénye, hogy a 17. század eleji európai hadviselés tapasztalatait, a korszerű államvezetés elveit, a nemzeti abszolutizmus teóriáját elsőként szólaltatta meg magyar nyelven.

Az 1650-es évek végétől Zrínyi figyelme a török kiűzéséhez, az ország egységének helyreállításához elengedhetetlenül szükséges gyakorlati teendők, konkrét katonai reformok és a török elleni támadó háború haditervének kidolgozása felé fordult. Ennek érdekében született Zrínyi további két prózai műve, Az Török Áfium ellen való orvosság című kiáltvány és a Tábori kis tracta néven ismert szabályzat.

A valamikor 1661 és 1663 között készült Áfiumban a korábbi munkáiban kifejtett hadtudományi nézeteit a magyarországi török háborúra alkalmazta. Kíméletlen kritikát fogalmazott meg korabeli magyar hadrendszerről és hadviselésről, példaként hivatkozva a Szent István és Mátyás idején fennálló katonai fegyelemre és rendre. Részletesen kifejtette elgondolását a nemzeti haderő új alapokra állításáról. Azt javasolta, hogy az ország szakítson az addigi hadkiegészítési rendszerrel, a feudális nemesi felkeléssel, az alkalmanként fogadott mezei hadakkal, és a végvári őrségeken kívül tartson egy állandó hadsereget. A fenyegető török veszedelemmel szemben a megoldást egy békében 12000, háború esetén 24000 fős, állandó, ütőképes, rendben és fegyelemben tartott mezei had felállításában, vagyis a magyar haderő regularizációjában látta. Ez utóbbi magában foglalta a rendszeres kiképzést és gyakorlatozást is. Mindehhez azonban szükségesnek tartotta a társadalom egyfajta reformját, amelynek leglényegesebb elemét a társadalmi áldozatvállalás jelentette volna.

Amikor a török elleni támadó háború nemzetközi összefogással 1663–1664 fordulóján valóban megindult, és abban főszerepet kapott, Zrínyi azonnal kidolgozta az ármádia felszerelésével, fizetésével és ruházatával kapcsolatos feladatokat, s ehhez a korabeli hadtudományi irodalom hadiszabályzatait vette alapul. A Tábori kis tracta címen ismert írás, amely szorosan kapcsolódik az Áfiumhoz, szerkezetében és főbb számaiban Gusztáv Adolf hadi rendtartását követi, de bizonyos, hogy Zrínyi jól ismerte az e területtel foglalkozó korábbi műveket is, mint például Leonhardt Fronspergerét vagy Lazarus Schwendiét. A Tracta tehát gyakorlati céllal íródott, az Áfiumban korábban kifejtett elveket volt hivatott a napi gyakorlatra alkalmazni, a táborba szállt katonaság számára rendelkezéssé formálni. Vezérgondolata a katonaság fegyelmének helyreállítása, a militaris disciplina megszilárdítása. Zrínyi ebben látta azt az alapot, amely biztosítja az ország fennmaradását. A korábbi vereségeket is ennek hiányára vezette vissza. A Tractában Zrínyi részletesen foglalkozott a háború esetén 24000 fősre tervezett hadsereg felszerélésével és ellátásával, az egyes tisztségviselők feladataival. Az élelemellátás tárgyalásában azonban Zrínyi teljesen önálló úton járt, hiszen a korabeli hadtudományi munkák (Montecuccoli kivételével) nem foglalkoztak e rendkívül nehéz, bonyolult kérdéssel. Zrínyi viszont a hadsereg-ellátás legapróbb technikai részleteit is lelkiismeretesen számba vette és a kérdést államigazgatási és pénzügyi síkra emelte. Konkrétan azt javasolta, hogy a szokásos rekvirálás és a hadi vállalkozók helyett az állam központi felvásárlással és ellátással oldja meg a problémát, amelyhez az adók biztosítanák a fedezetet. A raktározás-szállítás gondjaival is foglalkozott, és kidolgozta a haderő ingajáratban történő utánpótlás-szállításának teóriáját, amely a korban újdonságnak számított.

A Tábori kis tracta csak töredékesen maradt fenn, de a benne megfogalmazott gyakorlati elvek, és a magyar katonai szaknyelv kialakulásában játszott szerepe folytán kiemelkedő jelentőségű hadtudományi munka.