„A bajtársi szeretetet nem lehet kipucolni az emberből”

A Győr-Moson-Sopron vármegyei kisvárosban, Fertőszentmiklóson alig négyezren élnek. Szinte mindenki tudja, hogy Bakó Ferenc személyében nemcsak a város, a vármegye, az országrész „korelnöke”, hanem Magyarország legidősebb férfija is közöttük él. Az 1917. november 9-én, Kecskeméten született úr „csak vendégségben” tartózkodik a Fertő-tó közelében; két évvel ezelőtt Elvira nevű lányát látogatta meg, amikor karácsonykor elesett és combnyaktörést szenvedett. A százhét éves apuka és hetvenhat éves lánya azóta él együtt.

Kádár-kockának nevezett családi házhoz érkezünk; megvakult és félsánta kutya áll kőszobor módjára a kertben. Valaki elhúzza a függönyt, dobol az ujjával az ablaküvegen, a házba vezető bejárati ajtóból pedig hallani véljük a „jövök márt.” Apró, idős asszony érkezik fából készült túrabottal támogatva ütemes lépteit, majd betessékel az „apukához”. Interjúalanyunk egy székben ül, de amikor belépünk a nappali-hálóba, gyorsan feláll és katonásan megszorítja a kezünket. Miközben kérésére a szoba másik végébe tesszük az előtte lévő járókeretet, együttérzéssel, de kópésan így szól hozzánk: „Láttátok a kutyát, amikor bejöttetek? Szegény már annyira öreg és beteg, fogai sincsenek, még a leves is kifolyik a szájából! Hozzá képest én még fiatal vagyok, nem mintha egyébként öregnek érezném magamat.”

Habsburg-uralkodó utolsó alattvalója

Bakó Ferenc 1917. november 9-én, Kecskeméten született. Pénteki nap volt, hajnalban jött a világra, de utóbbiban nem biztos, mert csak a testvéreitől tudja – meséli. „Az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként születtem, nekem még volt császárom és császárnőm, számomra az 1920 előtti Nagy-Magyarország a minta” – folytatja. Az utolsó uralkodópár, IV. Károly és Zita királyné alattvalói közül már alig féltucatnyi magyar él, csupán a száztíz éves Juhász Árpádné, Magyarország legidősebb – szintén Győr-Moson-Sopron vármegyében élő – állampolgára mondhatja el magáról, hogy még Ferenc József uralkodása alatt született.

„Mivel nem csak felkent uralkodóm volt, azt szoktam mondani, hogy minden kormányzási forma megadatott nekem. Károly és Zita idején még Horthy Miklós sem volt a láthatáron, a nagybányai katonatisztet csak 1920-ban választották kormányzóvá. Károly király kétszer is vissza akarta kapni az országot, Horthytól követelte a hatalom átadását, de békepártiként nem ragadott fegyvert, pedig sok híve volt. Horthy azonban feltartóztatta, majd utasította a katonai parancsnokokat, hogy távolítsák el az országból. Tiszteltem Horthy Miklóst, mert nagyon jó országépítő kormányzó vált belőle, emlékérmét most is a numizmatikai gyűjteményemben őrzöm. A második világháború után hosszú ideig kommunizmusban, majd szocializmusban éltem, de olyan stabil ország egy sem volt még, mint az Orbán Viktor kormányfő által vezetett” – vélekedik a jelenről.

Édesapja építész, édesanyja varrónő volt; mindkét szülője halálát az első világháború következményének tudja be. „Az édesapám Doberdónál megsebesült, hazahozták, de itthon belehalt a sérüléseibe. Az édesanyámat pedig az 1918-19-ben az egész kontinensen végigsöprő spanyolnátha vitte el” – emlékszik vissza arra, hogy két-három éves korában teljes árvaságra jutott. „Hadiárvák lettünk az öt testvéremmel. Volt, akit örökbe fogadtak, sokunkat nemcsak átkeresztelt, hanem nevére is vett a befogadó család. Egyedül engem hagytak meg Bakónak. Nem volt könnyű gyermekkorom: általában intézetben éltem, majd hol ide, hol oda kerültem. Először az édesanyám testvéréhez, aki Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye pintére volt” – folytatja. És hogy tudjuk-e mit jelent a pintér, kérdezi tőlünk, majd barátságosan közli: a pintér, vagy más szóval, a bodnár hordókat készít. Nagybátyja hordókat „hitelesített” is, a vármegyei vadásztársaságnak pedig az elnöke volt, teszi hozzá.

Hatalmas birtoka volt a rokonnak – szőlészettel, lovakkal, marhákkal. A gyermek Ferike ott pásztorkodott, de amikor a nagybácsi felesége elhalálozott, mennie kellett. „Miután elkerültem, árvaház várt rám, ahonnan megint nagybirtokosokhoz helyeztek ki pásztorkodni. Hozd ide, vidd oda, körülbelül ebből állt a szolgálatom, egészen addig, míg egy papi intézetbe nem kerültem a szolnoki Homokra. Nem tudok jót mondani de la Salle Szent János Keresztény Iskolatestvérek rendjéről, de legalább ott kitanultam a zenét. Onnan kerültem Sopronba, ahol 1936-tól katonazenészként szolgáltam” – kanyarodik rá a felnőttévekre.

Büszke katonazenész

Tizenkilenc évesen találta magát Sopronban. Fúvós hangszereken (elsősorban vadászkürtön, trombitán) és hegedűn már tudott játszani. „Eleinte még csak zenenövendék lettem, mert hadkötelezettség akkor még huszonegy éves kortól volt. A hadsereg intézményét mindig is csodáltam, katonazenészként büszkén szolgáltam a Magyar Királyságot. 1938 márciusában, amikor Hitler bevonult Bécsbe, valóságos anarchia jött. Nem sokkal később már Sopronban is arra ébredtünk, hogy a zsidó üzletek kirakatai be vannak törve, a rolók horogkereszttel összefirkálva. Ugyanennél az évnél járunk még… Éppen szabadságon voltam Budapesten, a nővéremnél. Az időjárási viszontagságok miatt csak három nap késéssel értem vissza Sopronba, de akkor már a zenekart fölpakolták, s indultunk a Felvidékre” – idézi fel.

A felvidéki bevonulás utolsó napján, november 10-én értek el Szencre, ahova Habsburg-Tescheni Albert Ferenc főherceg vezetésével vonultak be a magyar királyi csapatok. „Amíg a rendfenttartók át nem vették a hatalmat, ott voltunk, utána azonban visszavontak bennünket, ám mentünk Erdélybe. A Felvidéken hatalmas ünneplést kaptunk, semmiféle atrocitás nem volt, de az észak-erdélyi területek visszacsatolása már nem ment ilyen zökkenőmentesen. A román nacionalisták, a Vasgárda megveszekedetten magyargyűlölő volt, olyan volt, mintha a háború előkészítésén dolgoztak volna. Volt, hogy ránk támadtak, egyszer már visszafelé vonultunk, amikor tüzet kaptunk, méghozzá az egyik házból nyitották ránk a géppuskatüzet. Zilahon huszonegy román partizán vesztette életét, ők mind hevesen, természetesen fegyverrel, álltak ellen a magyar bevonulásnak” – számol be az 1940-es második bécsi döntés értelmében visszacsatolt területeken szerzett „élményeiről”.

Hazakerülve kénytelen volt elhagyni a katonazenekart, mivel kevés volt a pénzügyes a hadseregben. Előbb egy szombathelyi pénzügyi tanfolyamra küldték, majd Pápán kötött ki, a hadkiegészítő parancsnokságon. „Nem tetszett nekem az irodai munka, átkértem magamat a zenekarhoz. Nagykanizsára helyeztek át ezreddobos-helyettesnek. Az eredeti zenekar akkor kint volt a Donnál” – eleveníti fel nyolcvanéves emlékeit. 1943 októberében azonban már a fronton találta magát. „A front nem sétagalopp, de azért hozzá kell tenni: eleinte nem volt rossz dolgunk, mert a miénk volt a konyha, a gazdaság, így annyi vajat életemben nem ettem, mint amennyit ott elfogyasztottam. A Pick szalámi a mai napig első helyen áll az étrendemben, azt ott szerettem meg igazán” – teszi hozzá nevetve.

Mindig utolérte a bomba

Bakó Ferencnek a háború kínjaiból is kijutott: 1944-ben, amikor nyolc hónap után tizennégynapos eltávot kapott, Sopronban meglátogatta a zenekart – éppen azon a napon, amikor amerikai csapatok szőnyegbombát dobtak a városra. „Elmentem a színházba, a zenésztársak éppen próbáltak. Verőfényes délelőtt volt, ment a próba, a szünetben kimentünk cigarettázni. Halljuk, légiriadó van. Már messziről észre lehetett venni: legalább háromszáz Liberator nehézbombázó szárnya csillogott a napfényben. »Ezek bombát dobnak«, kiáltott valaki. Úgy megszórták bombával Sopront, hogy szinte teljesen tönkreverték, mint ahogyan rengeteg magyar város szenvedett az amerikai és szovjet bombázásoktól” – sorolja. „A bátyám esküvőjekor is bombázták Budapestet, de én is úgy házasodtam meg, hogy potyogtak a bombák a fővárosra” – teszi hozzá. Mint mondja, a bátyja például izraelita felekezetű lányt vett feleségül, az esküvői menet alatt a menyasszony nagymamájának sárga Dávid-csillagát – a „Magén Dávidot” – a mellkashoz fogott ridiküllel takarták a fővárosi polgárok elől. „Nem tudom, hogy miért, de akárhova mentem, egy időben folyton bombázták az adott várost. Olyan volt, mintha én hívtam volna őket. Sopronban például két bombázást is túléltem” – jegyzi meg a frontra történő visszatérés előttről.

Milyen volt a front a második világháború utolsó éveiben, kérdezzük. „Amikor visszamentem, egyből komolyabbá lett. Csak azért nem féltem igazán, mert jól lőttem a puskával és a géppuskával is. A harcászati kiképzés lőtéri részén például kezembe vettem a puskát, kilőttem három lövedéket, s mind a három azonnal betalált a tízesbe. Már nem is kellett tovább lőni, beírták a könyvembe, lőszer megtakarítva. Pesti gyerekként a vurstliban tanultam meg célba lőni, de a bátyámtól is hoztam ezt-azt, mert ő a Rákóczi Szövetségben serleges lövész volt” – nevet.

„Olyan csodálatos ez a sebesülés, hogy nem érzel ám semmit előtte”

Vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben, meséli a százhét éves Feri bácsi. Elmélázik egy kicsit: átnéz a nagy dunyhával letakart ágyon, hallgatja a kályhában a tűzifa ropogását. „Olyan csodálatos ez a sebesülés, hogy nem érzel ám semmit előtte. De tényleg, semmit, amíg rá nem ébredsz, hogy meglőttek vagy szilánkot kaptál. Utána azonban pokolian fáj” – szólal meg.

„A fronton hat szakaszba rendeztek minket. Én a hatodik szakasznak lettem a parancsnoka. Odajött hozzám egy főhadnagy, hogy cseréljük, mert ő az első szakasznak a parancsnoka volt, és bevetésre küldték. Cseréltem ezzel a főhadnagyi rangban lévő tolnai tanítóval, aki végül öt kilométerre a front mögött aknavető áldozata lett, én megúsztam. Az első rohamnál el kellett foglalnunk egy körülbelül Gellért-hegy magasságú hegyet. Éjfélre feljutottunk, hajnalban azonban az oroszok géppuskával kezdtek el tüzelni ránk, a nehézfegyverek után aknavetőt és ágyút is bevetettek” – idézi fel, kiemelve: a barátai mentették meg az életét, akik előbb egy erdei lakba, majd onnan, egy létrára fektetve, segélyhelyre szállították. Ott aztán megitattak vele fél liter barackpálinkát, de a huszonhét éves katona nem mulatott tőle, mert olyan vérveszteséget kapott, hogy csak a csodának köszönheti az életét.

„Azt soha nem felejtem el, hogy nem tudtuk átmenni egy hídon a Bug folyón, a Lengyel-Kárpátokban, mert alá volt aknázva az átkelő. Megmenekültem, de három-négy hónapig betegállományban voltam. Még akkor is bottal jártam, amikor már aktívként áthelyeztek Szombathelyre, ahol egy bővített ifjúsági századot vezettünk fel” – folytatja. Nem tartott sokáig a békésebb élet, mert orosz hadifogságba került, hastífuszt kapott és csak nehézségek árán szökhetett meg. „Még így sem jártam rosszul, mert a sógorom odajött hozzám elköszönni. Megy haza, mit üzenek, kérdezte. Végül bevagonírozták és elvitték Szibériába kényszermunkára.”

Kisfaludról Budapestre

„A béke nálam úgy kezdődött, kérlek szépen, hogy mikor vége lett a háborúnak, akkor Kisfaludra jöttem, mert ide nősültem. Először egy angóranyúl-farmot létesítettem, hetvenkét darab nyulam volt, ami nagy értéknek számított” – mesél a világégés utáni életéről. „Egyszer azonban kaptam a sógoromtól egy levelet, hogy menjek haza, mert megnyitjuk a cukrászdát Dömsödön. Felszámoltam a nyúlfarmot, a ketreceket, mindent pénzzé tettem, de a bíróságon kellett szembesülnünk azzal, hogy iparengedély hiányában nem nyithatunk semmit.” Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? „Leszegényedve hazajöttem. A sógorom jelentett be inasnak, mert kiváló szabómester volt. Így lettem katonazenészből meg pénzügyesből szabóinas és -segéd.”

Bakó Ferenc úgy tartja, a megpróbáltatások ellenére is szép élete volt. „Nehezen, de állást kaptam a Mihályiban található szénsavgyárban, ott gyártottuk a szárazjeget, meg a szénsavat. Voltak idők, amikor csak úgy lehetett álláshoz jutni, hogy be kellett iratkozni a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba vagy a Kommunista Pártba. A kommunizmust mindig is megvetettem, de végül nem úsztam meg, mert 1948-ban a szociáldemokraták egyesültek a kommunistákkal” – magyarázza, majd elmeséli: Budapesten találta meg a számításait, bár nem egyből, mert kezdetben szeneslegényként tudott csak elhelyezkedni. Negyven év munkaviszony után vonult nyugdíjba, de még hatvanas éveiben is dolgozott a budafoki Április 4. Gépgyárban és a pesti Skála Áruházban.

Néhai feleségével, a szabómesterként és fonodai csoportvezetőként dolgozó Gizellával hatvan évet töltött együtt. 

Öt gyermekük született, közülük az egyik már nem él. Tíz unokája, tizenhét dédunokája és négy ükunokája van. „Pompásan aktív voltam nyugdíjasként is, például kilencvenöt évesen még megmásztam a kétezer méternél is magasabb Schneeberget. A városi telefont egyből kiköttettük a feleségemmel, amikor megjelentek a kézi telefonok. Imádom az okostelefont, órákon keresztül bújom az internetet! A klasszikus mobilokat is szerettem, de azok még nem voltak okosok, ott én voltam az” – árulja el, arról sem megfeledkezve, hogy időnként feltéved az Instagramra, de leginkább híreket olvas és a háromezer (!) Facebook-ismerősével tartja a kapcsolatot. Érdeklődünk, hogy nem tartott-e az online tértől. „Dehogy, csodálom a technológiai fejlődést, örülök a digitális újításoknak. Én tanítottam mobilozni, majd okostelefozni még a lányaimat is, akik most a hetvenes és nyolcvanas éveikben vannak” – újságolja.

Van, ami soha nem változik

Már elmúlt százéves, amikor szürke- és zöldhályoggal műtötték, százöt évesen egy combnyaktörést is túlélt. „Fővárosi lakos vagyok, most a másik lányom él a Budafoki úti lakásomban. Fertőszentmiklóson csak vendég vagyok, január 23-án lesz két éve annak, hogy elestem. Azóta itt rekedtem, már csak járókerettel tudok menni. Minden nap sétálok. Néhány éve még Budáról levonatoztam a Balatonra, most viszont már csak 1100-1300 métert mutat a napi lépésszámlálóm.”

Hírek olvasójaként figyelemmel kíséri a Magyar Honvédség modernizációs folyamatát is, ami már-már kötelessége, hiszen, mint mondja, nyolc évig teljesített aktív katonai szolgálatot. „Bennem van a katonavér. A bajtársi szeretetet nem lehet kipucolni az emberből. Voltak olyan őrmestereink, akiket még a Magyar Királyi Jutasi Honvéd Altisztképző és Nevelőintézetben képeztek ki. Tőlük megtanultuk az önfegyelmet, a szigorúságot, a precízséget. A családom szeretetén, és a mandolinon való zenélésen kívül ez tart életben” – magyarázza.

Magyarország legidősebb katonája szerint az akaraterőnek köszönheti az életét. Addig, amíg az el nem fogy, szeretne közöttünk maradni. Mint vallja, ha már nem is sokat, de legalább még két évet. „Már megváltottam a síromat. Az agyagrobotot, vagyis ezt a romló testet, betetetem a sírba, a lelkem pedig megy fel a Tejútra. Szerencsére el vagyok látva családi és baráti körrel is, de már az égben is vannak barátaim, akik várnak.”