A jutasi altisztek legendája

Száz éve, 1924 októberében kezdte meg tanulmányait a Magyar Királyi Jutasi Honvéd Altisztképző és Nevelőintézet, későbbi nevén Kinizsi Pál Csapataltisztképző Iskola első évfolyama. A szinte napra pontosan 20 évig működött intézményből kikerülő „jutasi altiszt” fogalommá vált és mint kulturális örökség bekerült a nemzeti értéktárba is.

Az iskola kiválóságát jelzi, hogy Horthy Miklós kormányzó már 1925-ben „az ország egyetlen mintaszerű intézetének” nevezte. Az altisztképző az oktatási-nevelési és kiképzési színvonalból pedig húszéves működési ideje alatt sosem engedett, így nem véletlen, hogy 1941-ben, magyarországi látogatása végén a német hadügyminiszter egy interjúban így fogalmazott: „Két dolgot irigylek az önök hadseregétől, az egyik a hajmáskéri tüzérségi lőtér, a másik a Jutason lévő tiszthelyettesképző iskola”.

Az altisztképző létrejöttét a trianoni békeszerződés „alapozta meg” azzal, hogy csak korlátozott számú hivatásos katonaság fenntartását engedélyezte. Az alacsony létszámot szervezetében és fegyverzetében hatékony haderővel lehetett kiegyenlíteni, és a parancsnoki állomány alsó szintjén is szükség volt a felkészült, jól kiképzett katonákra.

Az egységes altisztképzés Jutason a honvédelmi miniszter 1924. május 20-án kelt rendelete alapján kezdődött meg, és még az év október végén megkezdte tanulmányait az első évfolyam. Az intézmény 1944. december 26-án fejezte be magyarországi tevékenységét. „Az intézet a II. világháború végén, a hadiesemények következtében 1944 decemberében, személyi állományával és felszerelésével együtt kitelepült a Német Birodalomba. Itteni kálváriájuk (és egyben az intézet két évtizedes története is) 1945. április 23-án Gutenecknél ért véget, ahol amerikai hadifogságba estek. Felszerelésüket az amerikaiak hatalmas máglyán égették el” – olvasható Rainer Pál tanulmányában.

A helyi közösség és az intézmény kapcsolata

Az iskola épülete eredetileg katonai kórház volt, ami a Veszprém város által adott jutasi területen 1915–1916-ban épült. Ahogy az altisztképző „beköltözött”, azonnal elkezdődött az átalakítás, illetve bővítés. A 2000 óta helyi védelem alatt álló főépületet 1928-ban kezdték építeni. A honvédelmi tárca és a város megállapodása értelmében az egyes munkálatokra kiírt versenytárgyalásokon, amennyiben megfeleltek a feltételeknek, előnyt élveztek a helyi iparosok. Az intézmény bővítéséhez Veszprém később is területeket adományozott. Egy 1931. június 14-i keltezésű ajándékozási szerződés szerint a Magyar Királyi Kincstárnak adományozott több holdnyi terület akkori értéke 504.200 pengő volt.

Veszprém és az iskola kapcsolata azonban nem korlátozódott a helyszín biztosítására, annál sokkal szorosabb volt. A jutasi tanévzáró ünnepélyen minden évben tiszteletüket tették a város vezetői és a lakosság is. Az altisztképző növendékei újították fel a Rab Mária kegyhelyet, ami a város polgárainak egyik kedvelt kirándulóhelye volt. Telente az iskola kápolnájában tartott vasárnapi misékhez a környékbeli civil lakosság is csatlakozhatott.

Ugyancsak jó kapcsolat volt az altisztképző és a Veszprémi Püspökség között. Dr. Rott Nándor és dr. Czapik Gyula veszprémi megyéspüspökök több alkalommal is részt vettek, illetve miséztek az intézmény ünnepségein.

A helyi közösséggel való jó kapcsolat bizonyítéka az is, hogy Veszprém városa adományozta az altisztképző zászlaját, amit 1926. augusztus 8-án szenteltek fel a kormányzó és számos más országos és helyi katonai, egyházi és civil elöljáró jelenlétében. Rainer Pál tanulmányában a helyi sajtó beszámolóját idézi:

„Miután a magas vendégek elhelyezkedtek a díszsátorban, megszólalt a volt m. kir. 31. veszprémi honvéd gyalogezred ezüst díszkürtje, és kezdetét vette az ünnepség. A szentmisét Rott Nándor veszprémi püspök celebrálta. A mise alatt a Veszprémi Dalegyesület és a kegyesrendi gimnázium énekkara templomi énekeket és a Himnuszt adták elő. A dísztüzet az intézet tüzér növendékei adták. A mise végeztével Komjáthy polgármester felajánlotta a kormányzónak a Veszprém város képviselőtestülete által az intézetnek ajándékozott zászlót. »Ezen tényével – hangsúlyozta – kifejezésre akarja juttatni azt a jó viszonyt, mely a polgárságot a katonasággal összefűzi, de a tény egyszersmind a mélységes hála jele akar lenni, hogy e katonai intézmény a város területén létesült.« Miután a kormányzó elfogadta a felajánlást, az oltárhoz vitt zászlót a zászlóanya tisztségét betöltő Purgly Magdolna, a kormányzó felesége, nemzetiszínű szalaggal övezett koszorúval díszítette fel, a megyéspüspök pedig felszentelte azt.” 

Miért volt szükség altisztképzőre?

A trianoni békeszerződés katonai részében engedélyezett rendkívül alacsony tiszti létszám miatt 1920 után a honvédségen belül megnőtt az altisztek szerepe és fontossága. Az újjáalakuló honvédségben már nem azt követelték az altiszttől, hogy a tisztek parancsát betű szerint hajtsa végre, hanem vezetőnek, kiképzőnek és nevelőnek kellett lennie. Vagyis megnőtt a hivatásos altiszti kar szerepe mind a kiképzésben, mind később a harctéren is.

Az „új típusú” altisztek képzését „nevelőintézetben” tervezték megoldani, mert ezt a formát a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság sem kifogásolhatta. Az eredeti terv az volt, hogy 14-16 éves fiúkat vesznek fel az intézetbe, ahol négyéves képzés során megfelelő katonai, és különleges kiképzést kapnak, illetve pótolják az esetleges iskolai, és általános műveltségbeli hiányosságaikat is. A képzés befejezésekor pedig katonai képesítésük mellett tanítói oklevelet is kapnak. A végzett hallgatók csapatgyakorlaton bővítik katonai-szakmai ismereteiket, valamint a parancsnoki-vezetési jártasságukat. A hivatásos altiszti kar szolgálati idejét 10-12 évben határozták meg, utána pedig a tervezet szerint – a honvédség segítségével – a népoktatásban és az állami közigazgatásban kaptak volna munkát.

A felvételi eljárás

A jutasi altisztképzőbe felvételi követelmény volt az elemi iskola hatodik, vagy valamely középiskola (gimnázium, reálgimnázium, polgári iskola) I. osztályának legalább elégséges osztályzata. Az iskolába 15-17 éves fiúkat, pályázat útján vettek fel. Az 1924-es Pályázati Hirdetményben így írták le az altisztnevelés célját: „a katonai szolgálat terén gyakorlati és elméleti kiképzés – az általános műveltség terén elméleti kiképzés révén biztos alap megteremtése ahhoz, hogy a növendékekből igen jól használható, derék csapataltisztek váljanak és idővel a honvédség közigazgatásában, mint tisztviselők is alkalmazhatók legyenek. A hazafias és valláserkölcsi alapon való nevelésre különös gond fordíttatik.”

A jelentkezők között a teljes árvaságra jutott és félárva jelentkezők előnyt élveztek. A felvett növendékek díjtalanul kaptak teljes ellátást, ruházatot és tanszereket. Az altisztképző iskola főleg a szegényebb gyermekeknek biztosított felemelkedési lehetőséget. A „pályaalkalmassági’ felvételi vizsgán a testi erőnlétet és a gyakorlatiasságot helyezték előtérbe, így a földműves családok gyermekei bizonyultak a legjobbaknak.

Egyébként a felvételi vizsgán tollbamondás, egy rövidebb szöveg felolvasása, a négy matematikai alapművelet alkalmazása és fejszámolás ezerig volt a feladat, amit képességvizsgálatok egészítettek ki. Vizsgálták a látást (szemmérték, látás terepen éjjel), a figyelmet (például helyzetkép, betűkihúzás), az emlékezetet (alakra, formákra, számokra), illetve a test ügyességét (hajlékonyság, kitartás).

Jutason télen a polgári fiúiskolák tanrendjében is szereplő „elméleti tárgyakat”, az ott is használt tankönyvekből, az ott elfogadott óraszámban, elosztásban tanították, és ugyanolyan elvek szerint osztályoztak is. A nyári „gyakorlati” tanidőszak alatt volt az újonckiképzés, ekkor hajtották végre a táborozási- és egyéb gyakorlatokat. A katonai ismeretek tankönyveit az intézmény oktatói írták.

Az oktatás-nevelés elvei Jutason

Az altisztképző nevelési elve és legfőbb eszköze a saját példaadás volt. A Szolgálati utasítás szerint „rideg szigorúság eredményre nem vezet”. Türelem a hallgatókkal szemben, nyugodtság, határozottság, önuralom, igazságosság, pontosság. Ezeket az erényeket követelte meg az intézmény az oktatóitól, akiknek kezdetben nem volt pedagógiai képesítésük, viszont kiváló tisztek voltak. Példamutató viselkedésükkel, magatartásukkal nevelték, oktatták az ifjakat, és átadták harctéri tapasztalataikat is. A parancsnokok ugyanis megkövetelték az oktatóktól, hogy ne csak az órán találkozzanak a diákjaikkal, hanem éljenek együtt velük, ismerjék meg őket és formálják a jellemüket. Aki pedig nem felelt meg ezeknek a követelményeknek, „a délutáni gyorssal utazhatott haza eredeti alakulatához”. A Szolgálati Utasítás szerint „A nevelő-oktatás olyan jellembeli tulajdonságoknak, erkölcsi érzésnek és testi kiválóságnak legyen szülője, amely mindenkinek díszére válik és a férfi értékét megalapozza.”

Kezdetben az erkölcsi, szellemi és a testi nevelés „karöltve járt” és az általános műveltség mellett katonai szakképzettségre és olyan szellemi önállóságra igyekeztek nevelni a jövő altisztjeit, mellyel hivatásuknak közmegelégedésre tudtak megfelelni. Később, a háborúra való felkészülés érdekében változtak az iskola célkitűzései is. Olyan altiszteket képeztek, akik háborúban szakaszparancsnokként önállóan meg tudják oldani a rájuk bízott feladatot, békében önállóan képesek vezetni az újonckiképzést, hogy a fizikai fáradságot, nélkülözést elviselni tudó katona váljék belőlük, emellett támogatják, és ha kell, képesek helyettesíteni a tiszteket. Ekkor a nevelési célok a következők voltak: hűség a „Legfelsőbb Hadúrhoz”, a hazához, a tisztikarhoz; feltétel nélküli áldozatvállalás; valamint engedelmesség, a parancsok kritika nélküli végrehajtása.

A gyakorlati (ki)képzés

A képzés a sok gyakorlat, kevés elmélet elvet követte, a kiképzés pedig egységes alapokat adott. Az oktatás során törekedtek arra, hogy valamennyi fegyvernemben „használható” altiszteket képezzenek. Kiemelt figyelmet szenteltek annak, hogy a hallgatók a fegyverek kezelését és használatát tökéletesen elsajátítsák és a saját fegyvernemükön belül minden rendszeresített fegyvert tudjanak kezelni. Emellett arra is törekedtek, hogy a hallgatók megismerjék a különböző harceszközöket, ezzel pedig megteremtették a fegyvernemi együttműködés alapját raj-‚ illetve szakaszkötelékben is.

A jutasi iskola legfőbb oktatási irányelve a jelmondatukban is benne van: „tanítsuk meg katonáinkat arra, hogy minden helyzetben legyen az bármily kétségbeejtő, segítsünk magunkon, mert bizalom és erős akarat minden akadályt legyőz” – olvasható Földesi Ferenc tanulmányában.

A nyári kiképzési időszakot egy komplex gyakorlat zárta, amelyen a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia és a Magyar Királyi Jutasi Honvéd Altisztképző és Nevelőintézet növendékei egymás ellen küzdöttek. Elmondások szerint ezeknek a gyakorlatoknak a terepen való tájékozódás elsajátítása mellett az is a hozadéka volt, hogy megismerték egymást a tiszt-, illetve altiszthallgatók.

Testnevelés

Jutason szakképzett oktatók irányításával folyt a kiképzés több területen: atlétika, lovaglás, közelharc. Gyakran rendeztek sport- és katonai versenyeket, illetve meghirdették a „legjobb sportoló-tanuló” címet is. A számos sport- és katonai terepversenynek is volt köszönhető, hogy sok olyan altiszt került ki a jutasi iskolából, akik nem ismerték a fáradságot és a nélkülözést. Ez a kemény képzés, „férfivá nevelés”, formálta a hivatását alázatosan szerető, bajtársias, a haza iránt hű „jutasi altisztet”. „Ezek a tiszthelyettesek a fronton inkább meghaltak, de egyetlen egy katonájukat sem hagyták ott. Képesek voltak kimászni a lövészárokból sebesült társaikért. A magyar baka őbennük látta az apját” – emlékszik vissza rájuk Fekete Pál az Egy élet regénye című írásában.