„Hálás vagyok, hogy szabóként a hazámat szolgálhattam!”

Hogyan kezdődött a karrierje?

Az általános iskola elvégzése után jelentkeztem a Vámos Ilona Szakmunkásképző és Szakközépiskolába, ott végeztem férfi szabóként 1977-ben. Abban az évben meghalt édesapám, én lettem a családfenntartó tizennyolc évesen, így mindig is komolyan vettem a munkát, ami amúgy is precizitást és pontosságot követelt. Első munkahelyem a Fővárosi Mértékutáni Szabóság volt.

Onnan került aztán a honvédséghez?

Huszonnégy évesen szerettem volna venni egy szövetkezeti lakást. A bankban mindenféle adatot kértek, többek között a katonakönyvem számát. Engem viszont „éltes korom” ellenére még mindig nem hívtak be katonának, önként és dalolva pedig nem jelentkeztem. Bementem az akkori hadkiegészítő parancsnokságra, hogy miként tudnék katonakönyvet szerezni… válaszként három hét múlva pedig átvehettem a behívómat. Roppant rosszul érintett az akkor még másfél évnyi sorkatonaság kényszere, de szerencsére Budapestre kerültem a Petőfi Laktanyába. Én voltam az öreg, mindenki más tizennyolc éves volt, sokszor a kiképzőim is. A legelső napon egy százados az előtérben ülve megkérdezte, hogy honnan jöttem, mi a szakmám. Megmondtam neki, mire ő fennhangon közölte a többiekkel, hogy végre „itt van, megjött”. Tehát megelőzött a hírem, nagyon vártak már egy tapasztalt szabót! Az alapkiképzés harmadik napján levittek a műhelybe, ahol egy régi Csepel gép és egy háztartási vasaló társaságában két nyugdíjas szabó dolgozott részmunkaidőben. Innentől kezdve rám bíztak kisebb-nagyobb feladatokat a ruházati szolgálat szakági vezetői.

Ez a kivételes pozíció nagyobb szabadsággal is járt a többiek lehetőségeihez képest?

Állandó körbeforgó könyvvel rendelkeztem, aki volt sorkatona, tudja, hogy ez mekkora kiváltságnak számított! A ruházati főnök, néhai Török István főhadnagy felfedezte a helyismeretem és a kommunikációs képességem, rám bízta a beszerzéseket is… ezek azért az „átkosban” nem voltak egyszerű feladatok. Mosógép, irodaszer, csomagolópapír, cipőbox, mindig szükség volt valamire. Oda is engem küldtek, ahol más megijedt volna a saját árnyékától. Másfél év sorkatonaság telt el így, félig honvédként, félig szabóként.

Marasztalták a leszerelése után?

1984-ben óriási kapkodás volt a következő évi díszszemle miatt. A régi rendszerben ez nagyon fontos eseménynek számított, az elöljáró új alapanyagot, mozgási formákhoz kidolgozott ruhákat akart. A Szegedi Ruhagyár közreműködésével, tizenkét fejlesztőmérnökkel, technikussal és persze velem fejlesztettek olyan díszegyenruhát, ami megfelelt az akkori fegyverfogásoknak és elegáns is volt. Egy évig tartott a folyamat, közben leszereltem, de kikértek az előző munkahelyemről, visszafoglalkoztattak. Mondta: próbáljuk meg... és aztán örökre maradtam! A díszszemle egyébként keserves megbízatás volt. Szakaszvezetőként kaptam nyolc szabót, közülük kettő volt használható. Öltöztettünk, terveztünk, rengeteget készültünk, mert április 4-én bizony mindenki díszelgett, a parancsnoktól az utolsó honvédig. Összesen ötszázötven ember nézett ki tökéletesen. Aki kicsit satnya volt, ott a ruhákkal kellett csalni kicsit. Még tömést is kapott az illető a mellkasára, hogy deli legénynek nézzen ki. Ez persze szakmai titok, de ennyi év távlatából elmondhatom. Nagy volt a siker, jutalmul kaptam egy kéthetes külföldi utazást Zakopanéba.

És lassan eljött a rendszerváltás…

Így van, akkor pedig már én vezettem a szabóműhelyt. Voltam „elvtárs, bajtárs, meg úr” is a katonaságnál. Ezt a titulust, az „EBÚ-t” csak kevesen mondhatták magukénak. A kilencvenes években egymást érték a bevonulások és a leszerelések. Akadt olyan időszak, amikor negyedévente volt állományváltás. Közben megválasztottak szakszervezeti titkárnak, közalkalmazotti titkárnak és volt még vagy nyolcféle társadalmi funkcióm. A munkát illetően pedig nagyon sokat változott az ellátás. Folyamatosan kardoskodtam a piros fegyvernemi szín miatt száműzött díszegyenruha újbóli bevezetése mellett. Végül elővettük a tábornoki kar társasági ruhájához beszerzett és raktárakban tárolt alapanyagot, a Szegedi Ruhagyár terveit és 1993-ban újra így öltözködhettünk. Egyébként nem volt olyan állami ünnep az elmúlt évtizedekben, amin én nem voltam ott és nem rendezgettem a katonák ruházatát.

Ezt most azért említette, mert történt ilyenkor valami emlékezetes?

Egy Alkotmány utcai bevonulás előtt a zászlóaljparancsnok kesztyűje szétszakadt. Sebaj, volt persze tartalék, csak éppen az Országház másik oldalán, rohantam is érte. Csakhogy már zárták a teret, én pedig ugye civil ruhában voltam és futottam… el lehet képzelni, hogy vajon mit gondolhattak a biztonságért felelős mesterlövészek. Hasonló történt a török elnök látogatásakor. Igazgattam valamit egy katonán, nem is vettem észre, hogy közben térzárás történt. Egyszer csak körbevettek az idegen testőrök és elcipeltek, de aztán persze hamar tisztázódott minden. Egyébként nagyon büszke vagyok arra, hogy rengeteg közjogi méltósággal találkoztam!

Mi volt a következő nagy fordulat a szakmai életében?

2011-ben a laktanyába látogatott egy több mint két méter magas alezredes úr és azt mondta, hogy átvesszük a Belügyminisztériumtól a Magyar Szent Korona őrzését. Kun Szabó Istvánnak hívták (fenti képünkön) és a későbbiekben ő lett a koronaőrség első parancsnoka. Különleges, feladathoz méltó ruhát kellett tervezni. Még ugyanabban az évben felállították a palotaőrséget is és természetesen nekik is egyenruhára volt szükségük. No, de melyik fegyvernemi szín legyen? Melyik nem foglalt? Végül palackzöld lett a palotaőrségé, piros a koronaőrségé és úgynevezett optikai fehér a díszzászlóaljé. Összeállva kiadják a magyar lobogó trikolór színeit. Szinte minden ruhafejlesztésben benne voltam, a 15M ma használt gyakorlóruháéban is. Erről jut eszembe, hogy a kamuflázs külön tudományág. Nem mindegy, hol, milyen rejtőszínnel dolgoznak a katonák: egyaránt kellett alkalmazkodni a NATO sivatagi misszióihoz és a Bakony erdeihez is. Sokat fejlődött negyven év alatt a technika, a mai ruhák kevésbé gyúlékonyak, impregnálva vannak rovarriasztóval, még az infravörös sugarakat is meg tudják téveszteni. Szolgálatom utolsó éveiben pedig több komoly projekten is dolgoztam, ilyen volt például a központi díszelgő alakulat egyenruházatától eltérő, kisebb helyőrségekre szabott ruházat kialakítása, vagy éppen a huszárosztály ruházatának rendszerbe állítása.

Negyvennégy év után, hogy telt az utolsó, munkával töltött napja?

Rengeteg barát jött elköszönni. Péntekeken kivételesen fél egykor lejárt a munkaidőm, mondták, hogy menjünk, letelt a negyvenegy év… el sem hittem! Biztos, hogy ezt nekem mondják!? Bőgtem is rendesen. Sorfalat álltak a katonák a búcsúzásomkor, a zenekar húzta a „32-es baka vagyok én” című nótát. Örök emlék marad! Azóta pedig naponta hívnak valamivel. Jó érzés, hogy még mindig szükség van rám és nincs olyan pont az országban, ahol ne köszönnének rám. Hálás vagyok, hogy szabóként a hazámat szolgálhattam!