Doni emlékek

Bevonulásom előtt Székesfehérváron, a megyeházán dolgoztam, a gazdasági felügyelőségen. Már kezemben volt az útlevél – apám Bécsbe akart küldeni, legalább egy évre –, amikor jött a rendelkezés, hogy a hadköteles korban lévő férfiak csak akkor mehetnek külföldre, ha a katonai szolgálatnak eleget tettek. Nem volt tehát más választáson, be kellett vonulnom – kezd bele élete legmozgalmasabb három és fél évének felelevenítésébe Smohay Ferenc, aki 1941. december másodikán lett a székesfehérvári 3. honvéd gyalogezred 1. zászlóaljának tagja, tizenegy hónap múlva, 1942 novemberének elején pedig már indulnia kellett a keleti frontra, mint a Stomm Marcel tábornok vezette III. hadtest egyik nehézfegyver-századának aknavetős szakaszparancsnoka. Ebben a minőségében 35 ember volt a gondjaira bízva.

– A Piac téren búcsúztattak minket, a hadműveleti területre 10-12 nappal később érkeztünk. Ott ért utol annak híre, hogy hadapród őrmesterből zászlóssá léptettek elő. A frontra vezető úton egyébként csak a kézifegyverek (pisztolyok, ismétlőpuskák) voltak nálunk. A helyszínen vettük át a nehézfegyvereket, tehát a géppuskákat, golyószórókat, aknavetőket, páncéltörő ágyúkat; ezeket azonban a Don irányába történő előretörés kezdetétől, vagyis a nyár óta folyamatosan használták, így eléggé leharcolt állapotban voltak. A németek által beígért nehézfegyverekből pedig nem láttunk semmit. Rettenetesen zord időjárás fogadott bennünket, mindennaposnak számított a mínusz 25–30 Celsius-fokos hideg. Szerencsére azonban az én bunkerem fűthető volt, így azok a katonáim, akik épp nem adtak szolgálatot, a melegben pihenhettek.

(A cikket a Magyar Honvéd magazin április 8-án megjelenő számában olvashatják el!)