Egy toronylövész gondolatai

Gyorsan visszalépek, de közben elégedetten veszem tudomásul, hogy nincs hideg. Az ilyen apró dolgok nagyon fel tudják dobni a napomat, hiszen tudom, hogy nem fog jéggé fagyni az arcom a toronyban. Azért még felveszem a polárfelsőm és a sapkám, majd megragadom a géppuskám és a karabélyom. Elő kell készítenem a tornyot, mire megkezdődik az eligazítás. A sofőrök már kint vannak a járműveknél. Nekik még korábban kell kelniük, hogy minden rendben legyen a gépekkel az indulás idejére.

Baktatok feléjük, közben azon morgolódom, hogy minek kellett ennyi kavicsot leszórni ebben a táborban. Aztán megnyugszom, hiszen ha nem tették volna, akkor most sárban dagonyáznánk. Megkeresem az „én" gépemet, majd felmászok a deszanttérbe. Elég rideg… Mindenhol az a rengeteg fém. Felpillantok és elmormolok egy „köszönöm"-öta sofőr irányába, amiért kinyitotta a tetőt. Ezzel sem kell bajlódnom. Felmászok − mennyivel könnyebb ez repeszálló nélkül! Visszanyúlok a géppuskáért, berakom a helyére, felteszem mellé a karabélyomat és a fejhallgatót is. Áram alá helyezem a tornyot, kicsit megmozgatom… Működik. Nagyjából meg is vagyok, elég gyorsan ment.

Visszaballagok a szobámba. Még mindig van vagy negyedórám eligazításig. Igyekszem csak az utolsó pillanatban magamra venni a repeszállót − lesz az még rajtam eleget. Leülök kicsit az ágyamra. Nem volt jó ötlet. Hatalmas álmosság lett úrrá rajtam. Gyorsan felpattanok, és elkezdem inkább kikészíteni a maradék felszerelésem. Sisak, védőszemüveg, kesztyű. Megemelem a mellényem: nem lett könnyebb tegnap óta. Hiába járok konditerembe, ennek a súlyán még mindig elszörnyülködök, de mivel tudom, hogy az életemet mentheti meg, nem is rágódom rajta tovább. Magamra veszem, becsatolgatom.

Sisak kézbe, és indulás vissza a járműhöz. Kicsit sietnem kell, mert a többiek már gyülekeznek, nekem pedig még fel kell vennem a beülőt is. Sisak le, az öveket pedig felmarkolom, majd megyek a többiek felé. Kínlódok a becsatolással. Az utóbbi három-négy napban mindig megcsavarodnak az övek, mire magamra csatolom őket, lehet, valami új módszert kellene kitalálnom a felvételükre. Az egyik sofőr látja kínlódásom és segítségemre siet. Biztos mosolyog magában, de nem érdekel… Nincs már bennem az a büszkeség, hogy mindent inkább egyedül oldjak meg. Csapatban könnyebb. Végre kész.

Lassan mindenki megérkezik. Beállunk autónként. Mennek a szokásos csipkelődések, ugratások, lassan mindenki felébred. Fel is kell, a kapun túl már nem lehet bóbiskolni. Megjött a parancsnok. Még egy névsorolvasás, menetparancs-kihirdetés, egy utolsó koordináció indulás előtt. Elég rutinszerű már az egész. Mostanra már mindenki tudja a dolgát. Odaballagunk a gépekhez. Csak reménykedem, hogy a deszant nem siet a beszállással és megvárják, hogy én másszak fel előbb. Elégedetten látom, hogy mindenki félreállt és várják, hogy felküzdjem magam a toronyba. Mellényben már nem olyan könnyű, de az elmúlt hónapok alatt a lehetőségekhez képest tökélyre fejlesztettem a feljutási módszeremet. Néhány másodperc, és már fűzöm is a lőszerhevedert a géppuskába. Szemüveg, sisak, fejhallgató fel. Megforgatom a tornyot megint, továbbra is működik. Keresem a szemeimmel a többi géppuskást. Lassan ők is kész vannak.

Közben folynak a rádió-ellenőrzések. Néhány perc, és megindul az első jármű. A mi gépünk is megmozdul. A kapuig még van egy kis időm, addig még lazíthatok, nézelődhetek. Szépek a hegyek, nem olyan hatalmasak, de a csúcsok havasak, itt-ott kitakarják a felhők. Alföldi gyerekként mindig lenyűgöztek ezek a természeti képződmények. Megállunk a kapunál egy pillanatra. Ez elég ahhoz, hogy visszazökkenjek a való életbe. Most jön az egyik kedvenc részem, a géppuska töltése. Mindig egyfajta büszkeséggel mondom a rádióba, hogy: „Géppuska töltve!"

Tudom, hogy ha bármi balul sülne el, akkor a csapat alapvetően ránk (toronylövészekre) hagyatkozhatna elsősorban. Ez egy nagy dolog, egy fontos feladat, még akkor is, ha a többség „alapbeosztásnak" tartja… Közben haladunk az úton. Nagyon sok a fekvőrendőr, amik meg-megtörik a konvojunk lendületét. A sofőrök már kiismerték mindet, tudják, melyik hol van, melyiken hol kell átmenni a lehető leggyorsabban. Jó tempóban megyünk. Figyelem a szektoromat, tudom, hogy észrevenni bármi gyanúsat elég nehéz. Közben nézem a helyieket. Nem először vagyok már itt, így az elém táruló szegénység nem hökkent meg, csak kicsit elszomorít.

Sajnálom őket,  rossz helyre születtek. Különösen a kisgyerekek látványa szorítja el a szívemet. Mindig a sajátjaim jutnak róluk eszembe. Szívesen segítenék nekik valahogy, de tudom, hogy hiába is adnék nekik bármit, azzal igazából semmit nem oldanék meg. Igyekszem túllépni a dolgon és figyelni tovább.

Szokásos napi nyüzsgés a piacon. Ezt jó jelnek veszem. Ha meg akarnának támadni bennünket, valószínűleg a helyiek tudnának róla, és nem lennének ennyien az utcákon.

Nagyon rossz az út minősége, szinte kirázza a lelkem. Még szerencse, hogy rajtam a mellény, szépen tompítja a hátamat ért ütéseket. Lassan beérünk a városba. Onnan már nincs sok hátra. Gyorsítunk, néhány kanyar és megérkezünk a rendőrségre. Szokásos procedúra, a sofőrök beszlalomoznak az úttorlaszok között és már bent is vagyunk. A gépek beállnak a megszokott helyeikre. Ledobom magamról a felszerelést, és irány mentorálni, de az már egy másik történet…

Fotó: MTCS-2