Időn és téren átívelő békehíd

Kazári József annak ellenére képtelen volt érzelmi megindulás nélkül beszélni az eseményekről, hogy a jól ismert közhely szerint az idő minden sebet begyógyít. De azokat az embertelen borzalmakat, amelyeket ő is átélt, még hetvenévnyi balzsam sem tudja objektívan felidézhető, távirati stílusban megírt, tudósításszerű, érzelemmentes eseményekké silányítani.

„Aki visszavonulás közben leült pihenni az út mellé, az ott fagyott meg. Mínusz 35-40 Celsius-fokos hidegben szolgáltunk, és éjjelente a szabad ég alatt háltunk. Olykor a lovakat lőttük le… elmúlásukat meg sem várva nekiestünk a tetemeknek, mert máshogy nem tudtunk húshoz jutni…" – mondta elcsukló hangon a túlélő.
Visszaemlékezése tetteit utólag is elismerő vastapsot váltott ki a szombathelyi katonatörténeti kiállítás termének hallgatóságából.

Azt írom: utólag is elismerő, mert a beszédek közben a kivetítőn pörgő képkockák egyikének tanulsága szerint (is) a Don-kanyarban történtek sokáig tabutémának számítottak. Szakály Gyula tizedes például 1992-ben azt nyilatkozta a Vas Népének, hogy a nagy áttörés után iszonyatos napokat éltek meg, és ő maga is súlyos lábsérüléssel került csak haza.

„Erről a nyomorult hadtestről senki sem akart beszélni. Mintha nem is lett volna" – jegyezte fel az újságíró Szakály tizedes szavait.
Pedig ahogyan dr. Ravasz István alezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadtörténésze történelmi visszapillantó beszédében felidézte: a 207 ezer fős magyar hadsereg három hullámban indult a frontra. A hadműveleti területre elsőként érkező szombathelyi III. hadtest június 28-án súlyos harcokat követően áttörte a szovjet Brjanszki és Délnyugati Hadseregcsoport arcvonalát, majd 150-170 kilométert előretörve elérte a Dont.
A hosszan elnyúló összecsapások után a szovjetek 1943. január 12-én és 14-én nyomasztó technikai, illetve létszámbeli túlerővel újabb hadműveletet indítottak. Bár a honvédek a legtöbb állásban − később azokból kivetve is − erőn felül küzdöttek, a hadsereg arcvonala előbb szétszakadt, majd a többszöri bekerítésből történő kitörésekkel tarkított visszavonulás alatt teljesen felbomlott.

A magyar katonákat dicséri, hogy jóval tovább tartottak ki, mint a németek, a románok, vagy éppen az olaszok. A III. hadtest január 26-áig tartotta állásait, lelassítva ezzel a Voronyezs bekerítésére előretörő szovjeteket.

Hallhattuk: a parancsra visszavonuló katonáknak annak ellenére is sikerült kijutniuk az Olim-patak völgyéből, hogy a magyar hadtörténetben páratlan módon gróf Stomm Marcell altábornagy menet közben feloszlatta hadtestét.

A képzeletbeli kapocs a hetven évvel ezelőtt történtek és a jelenkor között tovább erősödött azzal, hogy a megemlékezés résztvevői − mintegy imitálva a szombathelyi katonák útját − az Aréna utcából, a Jásdi Balázs vezette hagyományőrző katonák mögött a vasútállomásra vonultak, ahol dr. Puskás Tivadar polgármester leleplezte a hősi halottaknak emléket állító fekete márványtáblát. Őt magát is személyesen érintette a második magyar hadsereg tragédiája: mint mondta, nagybátyját, Puskás Jánost félig megfagyva hozták haza bajtársai a frontról, és hazaérkezését követően belehalt sérüléseibe.

A leleplezett emléktáblánál a Honvédelmi Minisztérium képviseletében Papp Ferenc ezredes, a HM Parlamenti Államtitkárság Társadalmi Kapcsolatok Iroda vezetője helyezett el koszorút. De talán ennél is többet mond, hogy az egyik indulásra váró vonat vezetője a fülkéből kihajolva, feszült figyelemmel nézte végig többek között azt, ahogyan az emlékezők az emléktábla előtt valódi mécseseket gyújtva világítják ki a képzeletbeli békehidat.

Fotó: A szerző felvételei

További képekért kattintson galériánkra!