Indul a flotta!

A három hatalmas, méreteihez képest azonban mégis kecsesnek mondható repülőgép kora reggel még a kifutón pihen. Éjszaka a gépeket üzemeltető Boeing cég alkalmazottai már feltöltötték a vasmadarakat üzemanyaggal, most pedig az ilyenkor kötelező külső és belső ellenőrzéseket végzik. A repülőgép-vezetők és a loadmasterek majd csak később érkeznek meg, addig pedig – legalábbis a kívülálló számára úgy tűnhet − nem történik semmi.

A látszólagos állóvizet pusztán egy közepes repülőtéri targonca érkezése kavarja fel. Megérkezvén az egyik gép rakodórámpája lassan lenyílik, a jármű pedig pontosan beáll a gép mögé, és karjaival ügyesen „kivesz" néhány üléssort a gigantikus raktérből, aztán elviszi őket a raktárba. Ekkor még másfél óra van hátra a legelső tervezett felszállásig. Nagy szerencsénk van, hogy éppen azon a napon forgathatunk és fényképezhetünk itt, a bázison, amikor mind a három repülő felszáll, mert ez még a szállítógépek sűrű munkarendje ellenére sem fordul gyakran elő. A tizenkét nemzet fiait és lányait tömörítő katonai szervezet huszonkilenc hónapos fennállása alatt ugyanis idén már túlszárnyalta a 6000. repült órát is. Küldetéseik során hat különböző kontinensre összesen több mint 27 ezer tonna rakományt és 14 ezernél több utast szállítottak.

Mint ahogyan azt Keith P. Boone ezredes – aki idén júniusban vette át a parancsnokságot elődjétől, John D. Zazworsky ezredestől – elmondta: hiába tevődik össze tizenkét nemzet katonáiból ez az alakulat, a küldetés, a cél mindig egy és ugyanaz marad − gyorsan és pontosan eljuttatni a szállítmányt a kijelölt helyre.

Egyszerűnek tűnik, nem igaz? Pedig – enged bepillantást az ezredes a stratégiai légiszállítás mindennapjaiba –, ha arra gondolunk, hogy emberi élet múlhat azon, képes-e a repülőgép-vezető rossz időjárási körülmények között is sikeresen végrehajtani a légi utántöltést; vagy arra, hogy gyakran éhező emberekhez, illetve természeti katasztrófa sújtotta területekre kell időben eljuttatni az életmentő étel-, ivóvíz-, illetve felszerelési utánpótlást − nos, akkor talán árnyaltabb képet kapunk az alakulat tevékenységéről.

De vajon hogyan lehet összekovácsolni egy ilyen különleges, multinacionális katonai szervezetet? „A tisztelet és a megértés mindennek az alapja. Tisztelnünk kell egymást, és tisztában kell lennünk azzal, hogy minden nemzet katonái más és más értékekkel és látásmóddal gazdagíthatják az ezredet" – szögezi le a parancsnok.

Magyarország, ezen belül pedig Pápa városa és a Magyar Honvédség számára hatalmas elismerés, hogy az illetékesek néhány évvel ezelőtt ezt a repülőteret választották az ezred bázisának.

Még ennél is nagyobb elismerés azonban, hogy Lukács Viktor főhadnagy személyében magyar repülőgép-vezetője is van az ezrednek – ezt a programban részt vevő nációk közül nem mindegyik mondhatja el magáról. Mint már említettem, különlegesen szerencsés napot fogtunk ki. Amikor a gépek személyzetét szállító mikrobuszok előírásszerűen vészvillogóval, a szállítógépek előtt merőlegesen elhelyezkedve megállnak, poggyászát magához véve ő is feltűnik a reptér betonján. Lukács Viktor még 2010 nyarán, elöljárói javaslatra került az ezredhez, és a kötelező, három és fél hónapos amerikai típusátképzés óta erősíti az alakulatot.

„Most éppen felkészítjük a fedélzeti rendszereket a repülésre. Teszteket futtatunk le, és betápláljuk a fedélzeti számítógépbe az aktuális repülési és időjárási adatokat" – világítja meg a felszállás előtti feladatokat a főhadnagy. Persze azt, hogy pontosan mikor és milyen országokba repülnek, nem árulhatja el, annyit azonban mégis megtudunk tőle, hogy a jelenlegi, svéd és amerikai közös megrendelésen alapuló, csaknem egyhetes küldetés Afganisztánt is érinti – mint a legtöbb ilyen feladat általában. Elmondja azt is, hogy a jól manőverezhető C-17-es személyzetét alapesetben két repülőgép-vezető és egy loadmaster alkotja, de kibővített személyzettel (három pilóta és két loadmaster) akár huszonnégy órát is képesek e gépek repülni.

Sajnos lassan el kell távolodnunk a gépek közvetlen közeléből, mert a vámoltatás és az utolsó fékszárnypróbák után az első gép lassan kigurul a hatvan méter széles és több mint két kilométer hosszúságú kifutópályára. Aztán felszáll. Könnyedén, elegánsan, mintha csak valamiféle vadászgép lenne. Majd szürke alakja belevész a felhőtakaróba… nem sokkal később azonban mintha megint közeledne! Fotóriporterünk és operatőrünk nagy örömére – no meg feltételezhetően a gyakorlás kedvéért − még egyszer érinti a kifutópályát, hogy aztán végleg elinduljon fontos küldetésére. A másik két gép kisebb-nagyobb szünetekkel követi. Tudják: tizenkét nemzet – egy csapat – egy küldetés – egy cél.

(A Keith P. Boone ezredessel, a Nehéz Légiszállító Ezred parancsnokával készült interjúnkat a Magyar Honvéd januári számában olvashatják.)