Kétarcú Afrika

Az, hogy Szíriából az Iszlám Állam térnyerése, hatalma miatt menekültek érkeznek, könnyen befogadható információ. Ugyanakkor az Afrikában zajló folyamatok, illetve azoknak a gazdaságot, a túlnépesedést, a klímaváltozást, a biztonsági kihívásokat érintő dimenziói sokkal nehezebben érthetők meg, adhatók át. Főleg úgy, hogy Európa (s benne Magyarország) Afrikáról kialakított képe az 1990-es éveket, vagyis a sötét, polgárháborúktól, éhínségektől sújtott évtizedet tükrözi. Ha az emberek nem látják, hogy az elmúlt 20 esztendőben a negatívumok mellett mennyi pozitív változás történt, nagyon nehéz feladat a jelenlegi állapotok, illetve az ide vezető folyamatok megértetése, bemutatása. Igaz, a helyzet átalakulóban van: Magyarország a déli nyitás programját követve erősíti afrikai jelenlétét például az ott dolgozó diplomaták létszámának növelésével, új nagykövetségek megnyitásával.

Ha a biztonságpolitika területét nézzük, akkor megállapítható: az elmúlt 15 esztendőben Afrika „próbált visszatérni a térképre". 2001 e tekintetben is paradigmaváltást hozott: az Amerikai Egyesült Államok a szeptember 11-i terrortámadás után rájött, hogy a káoszba süllyedt államok, így az afrikai „fehér foltok" nem csupán lokális, de globális veszélyt is jelentenek. Ennek megfelelően fokozott figyelmet fordít Afrikára, s már állandó katonai bázissal (Camp Lemonnier, Dzsibuti) is rendelkezik a kontinensen. 2007. október elsején pedig megalakították az amerikai fegyveres erők afrikai parancsnokságát (USAFRICOM) is. A nyugati államok viszont csak akkor avatkoznak be fegyveresen Afrika konfliktusaiba, ha azt érzik, hogy azok közvetlenül is hatnak rájuk. Erre kiváló példa Mali esete: a 2012 januárjában az ország északi felén kitört tuareg-felkeléssel nem igazán foglalkozott senki, mondván, hogy az csak egy belháború a sok közül. Amikor azonban a dzsihadista erők kezdték átvenni a vezető szerepet, és fennállt a veszélye annak, hogy egy iszlamista-radikális állam alakul ki, Franciaország 2013 januárjában fegyveres erővel közbelépett. (Opération Serval).

Az 1990-es sötét évtized után az afrikai államok döntő többsége rájött (igaz, több millió halott árán), hogy saját helyzetük stabilizálásában, a konfliktusok felszámolásában, a gazdasági növekedés megindításában nem számíthatnak külső segítségre, magukra maradtak. Évtizedes polgárháborúk, belharcok, államok közötti összecsapások, népirtások után nyilvánvalóvá vált, hogy konszenzus nélkül nincs stabilitás és fejlődés, elmaradnak a befektetők. Ez a központi kormányzatoknak, a különféle népcsoportoknak és az elitnek egyaránt rossz volt. Az elhúzódó fegyveres konfliktusok után pedig az emberek végre békét akartak.

Az elmúlt 10 év több sikertörténetet is hozott. Etiópia például ma a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságának számít, évi 10 százalék körüli GDP-növekedéssel, Angola fővárosa, Luanda pedig ma már a világ egyik legdrágább városa. Angola egyébként még segítő kezet is nyújtott egykori gyarmatosítójának, Portugáliának: államkötvények vásárlásával komoly részt vállalt abban, hogy az ibériai ország elkerülje az államcsődöt – vagyis a szerepek mára már alaposan megváltoztak. De kiemelhető például a malária elleni gyógyszerek kutatásában vagy a mobiltelefonokra épített bankrendszerek fejlesztésében és alkalmazásában betöltött afrikai vezető szerep is. A fejlődés mindazonáltal féloldalas maradt: a szolgáltatások piaca bővül, de hiányzik mellőle a megfelelő vásárlóerővel rendelkező fogyasztói társadalom. Azt sem látni, hogy az egyes országok kormányai mit kezdhetnének a hihetetlen mértékű népességbővüléssel. Emellett vannak olyan államok – Dél-Szudán, Szomália vagy a Közép-afrikai Köztársaság – is, amelyek megragadtak az 1990-es éveket jellemző polgárháborús szinten.

Egyértelműen segíti a különböző fegyveres vagy terroristacsoportok toborzását, terjeszkedését a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, a népességrobbanás miatti munkanélküliség. Az elemzések, vagy például az Al Shabaab terrorszervezetből kiugrott egykori harcosokkal készített interjúk szerint elsősorban nem az ideológiai elkötelezettség, hanem inkább egzisztenciális okok miatt csatlakoznak sokan az iszlamista terrorcsoportokhoz: a szomáliai Al Shabaab vagy a nigériai Boko Haram mindenekelőtt karrierlehetőséget ad a fiataloknak. A statisztikák szerint az új tagok döntő többsége csonka, nagyon szegény családból érkezik, így az ideológiai agymosás is sikeresebb lehet.

Jellegzetes afrikai biztonsági probléma a fiatalokból verbuválódott bűnözői csoportok, egy-egy városnegyedet ellenőrző bandák tevékenysége. Észak-Nigériában például lényegében nem működik a közoktatás, így a fiatal fiúkat a családok úgynevezett Korán-iskolákba küldik, a több száz kilométerre lévő intézményekbe azonban csak autóstoppal lehet eljutni. Sok esetben persze az iskolába tartó fiúk, az utcára került árvák bandákba verődnek, és machetékkel, késekkel tartanak uralmuk alatt egész városrészeket. Az afrikai országok zömében ez a jelenség nagyobb gond, mint az iszlamista radikális szervezetek működése.
Marsai Viktor szerint ugyanakkor kevés az esélye annak, hogy afrikai terrorszervezetek Európában hajtsanak végre támadásokat. Jól látható, hogy akár a párizsi merényletek, akár az amerikai San Bernardino városában történt támadás sem frissen érkezett afrikai menekültekhez vagy bevándorlókhoz köthető, hanem már évek, évtizedek óta ott élő személyekhez.

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy az európai terrorcselekmények áldozatainak száma eltörpül például a Nigériában, Szomáliában vagy éppen a polgárháborús Szíriában és Irakban elkövetett merényletekben elhunytak száma mellett. Európa terrorfenyegetettsége még mindig alacsonyabb. Fontos megjegyezni azt is, hogy bár az afrikai terrorszervezetek már használják az Iszlám Állam (csakúgy, mint korábban az al-Kaida) logóját, nem beszélhetünk egységes, globális terrorhálózatról. Ezek a csoportosulások alapvetően helyi tényezők, mint a már említett Al Shabaab vagy a Boko Haram. Európai terjeszkedésükhöz, a támadások megszervezéséhez és végrehajtásához helyismeret, kapacitások, kapcsolati hálók kellenek. Jelenleg ezek a szervezetek inkább a túlélésért küzdenek, köszönhetően az afrikai kormányerőknek, illetve az azokat katonailag támogató külső szereplőknek.

A menekültek, az országukat elhagyó tömegek problémáját tekintve ugyanakkor nem nagyon látszik a megoldás. A fegyveres konfliktusok, a keménykezű, autoriter kormányok és a túlnépesedés (alig száz esztendő alatt 100 millióról egymilliárd főre nőtt Afrika lakossága) miatt ez a folyamat a belátható jövőben is jellemző lesz. A legtöbb, otthonát elhagyni kényszerülő afrikai – hasonlóan a szír, az iraki vagy az afganisztáni menekültekhez – a környező államokban keres menedéket. A megoldást nehezíti, hogy míg az iraki, szíriai vagy afganisztáni fegyveres konfliktusok esetén feltételezhetjük, hogy lehetőség van a lezárásukra, a helyzet konszolidálására, stabilizálására, addig Afrika problémái megoldhatatlannak látszanak. A népességrobbanás, a természeti erőforrások fogyása miatt egyre gyakrabban vívott háborúk, a felemás gazdasági fejlődés, a társadalmi egyenlőtlenségek fennmaradása, növekedése egyaránt azt jelzi: még hosszú ideig számolnunk kell a kontinenssel összefüggő biztonsági problémákkal.

Fotó: internet

Forrás: Magyar Honvéd 2016. január