Ki mozgatja a szálakat Ukrajnában?

A biztonságpolitikai szakértő „Ukrajna és a régió válsága, érdekek csatája" címmel tartott előadást a Missziós történetek sorozat keretében a Honvéd Kulturális Központban május 29-én. Isaszegi János (első képünkön) elsősorban azokat az érdekeket vette górcső alá, amelyek végső soron a Janukovics-kormány elleni tüntetések eszkalálódásához vezettek. Rámutatott arra, hogy Oroszország stratégiai szempontból többszörösen is érdekelt a térségben. Elsősorban a szevasztopoli kikötő miatt, amely a fekete-tengeri flotta egyik, ha ugyan nem a legjelentősebb bázisa, egyben kapu a Földközi-tengerre.

Ukrajnában található több olyan hadiipari létesítmény is, amely Oroszország számára nélkülözhetetlen, melyeket még a KGST ideje alatt tervszerűen telepítettek a szomszédos országokba. Ezek egyébként a két ország közötti feszültség ellenére a mai napig zavartalanul folytatják a termelést, hiánytalanul kiszolgálva a hatalmas orosz hadiipart. Ám mindennek tükrében érthető, hogy az orosz vezetés miért nem nézte jó szemmel Ukrajna közeledését a nyugati hatalmakhoz.

Az Egyesült Államok mindeddig nem játszott nyílt lapokkal. Bár sejteni eddig is lehetett, hogy nemcsak a demokrácia féltése miatt járt élen Oroszország elítélésében, a valódi stratégiai érdekekre eddig csak következtetni lehetett. A napokban jelent meg egy cikk a Defense Newsban, mely egy magas rangú amerikai hivatalnok nyilatkozatát idézve számos érdekes lehetőséget felvázol.

Isaszegi János rámutatott: Afganisztánból az év végén kivonulnak a NATO-vezetésű ISAF-erők. A legnagyobb létszámban az USA csapatai állomásoznak az országban, így értelemszerűen nekik jelenti a legnagyobb gondot a kivonulás is, amelyhez egyrészt megfelelő útvonalra, másrészt horribilis összegekre lenne szükség. Az említett cikk arról számolt be, hogy az Irakban és Afganisztánban használt fegyvereket az Egyesült Államok eladná a kijevi kormánynak, mi több, hitelt is biztosítana neki, amelyből az megvehetné az amerikai hadsereg szemszögéből nézve részben elavult, ám kelet-európai mércével mérve igencsak modern hadfelszerelést.

Ezzel az USA nem kevesebb, mint három legyet ütne egy csapásra, mivel megszabadulna az elavult fegyverektől, melyeket lényegesen rövidebb távolságra kellene szállítani, mintha hazavinné a tengerentúlra, és aligha kell hangsúlyozni, hogy a hitelt sem ingyen adná. Járulékos haszonként meg lehet említeni, hogy az elavult használt fegyvereket pótolni kellene, ami újabb megrendeléseket jelentene a hazai hadiiparnak, ez pedig hosszú távon jó hatással lenne a munkanélküliségi mutatókra is.

Az Európai Unió érdeke sokkal nyilvánvalóbb. Egyértelmű, hogy az eddig szűz területnek számító többmilliós keleti piac meghódítása lebeg a vezetők és a gazdasági szereplők szeme előtt, nem beszélve arról, hogy egy eldurvuló konfliktusra hivatkozva fel lehetne pörgetni a hadi kiadásokat, ami megint csak a fegyvergyártóknak kedvezne. Természetesen innen is érkezhetne Ukrajnába némi hitel, amiből be tudnának vásárolni az ukránok − nyugati termékekből.

A háttérben megmozdult az ázsiai óriás, Kína is. Közvetlen érdekeltsége szemlátomást nincs a térségben, a „reneszánszát élő" hidegháború járulékos hasznának lefölözéséből azonban esze ágában sincs kimaradni. A nyugati szankciók által sújtott Oroszországnak készségesen ajánlotta fel, hogy a jövőben megveszi a nyugatra már nem importálható földgázt, ám az általa meghatározott, vélhetően jelentős mértékben csökkentett áron. Emellett vevő lenne olyan fejlett orosz haditechnikára is, mint például a MiG−35 vagy az orosz fegyveres erők által is alkalmazott Sz−400.

Isaszegi János megemlítette: Kína nem először fölözi le olyan konfliktusok hasznát, melyekben tulajdonképpen részt sem vett. Ezzel többek között arra utalt, hogy az afganisztáni kivonulás után Kína venné át a nemzetközi közösség afgán gazdaságot újjáépítő, fejlesztő szerepét, legalábbis felajánlotta ilyen irányú szolgálatait − természetesen a megfelelő juttatásokért cserébe. Ezek alatt főképp bányászati jogokat kell érteni, melyeket Kína könnyűszerrel ki tudna használni, hiszen ha kis területen is, de a két országnak van közös határa, amin keresztül a szállítás megoldható lenne.

Isaszegi János kitért az Ukrajnában tapasztalható belpolitikai átrendeződésre is. Rámutatott, annak ellenére, hogy a Majdanra vonuló tüntetők egyik legjelentősebb követelése az volt, hogy legyen vége az oligarchák uralmának, annyi történt csupán, hogy a kelet-ukrajnai oligarchacsoporttól átkerült a hatalom Prosenkóék kezébe, akik tulajdonképpen a felkelést szervezték. Míg az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. A mélyszegénységben élő lakosság elsősorban életszínvonala javulását várta a forradalomtól, leginkább azok, akik szembesültek a határok másik oldalán a „jobb élet" látványával.
A lakosság jelentős része megelégelte a két évtizede dúló belpolitikai csatározást, az elmaradt reformokat, az eltűnő milliárdokat, a dúsgazdag külföldi és belföldi nagybefektetők uralmát.

Ám ha ezek a folyamatok folytatódnak, a forradalom vesztesei azok az emberek lesznek, akik az utcákra vonultak harcolni.

A hitelekbe süllyedő Ukrajnában aligha lesz jobb az élet, mint az elmúlt húsz évben volt, mint ahogy az oligarchacsoportok rotációja sem jelent minőségi változást. Emellett a felszított nacionalizmus és az elhúzódó harcok olyan mély szakadékot húznak az ország keleti és nyugati lakossága között, mely még hosszú évtizedekre megakadályozhatja a fejlődést és a rendeződés folyamatát, a véres forradalom pedig csupán egy újabb példa lesz az érdekek csatájára, amely a lakosság feje felett zajlik.