Nukleáris matematika

Kölcsönös izmozás

1987. december 8-án látta el kézjegyével Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov – az SZKP főtitkára, a Szovjetunió első embere – azt a megállapodást, amely az 500 és 5000 kilométer közötti hatótávolságú, nukleáris töltettel felszerelhető, szárazföldről indítható ballisztikus rakéták fejlesztésének, gyártásának és telepítésének tilalmát mondja ki. Ez elsősorban az európai hadszínteret érintette, ahol a Szovjetunió a már hadrendben álló R–12 Dvina (NATO-kódja: SS–4 Sandal) és R–14 Csuszovaja (SS–5 Skean) mellett 1977-től az RSzD–10 Pionyer (SS–20 Saber), járműre telepített, három, egyenként 150 kilotonna hatóerejű robbanófejjel felszerelt, szilárd hajtóanyagú rakétarendszert is hadrendbe állította. A 4700–5500 kilométeres hatótávolság elegendő volt ahhoz, hogy a mai Ukrajna területéről indítva Nyugat-Európa jelentős részére csapást mérjenek, számos NATO-tagország fővárosát és a katonai szövetség fontos bázisait, repülőtereit fenyegetve ezzel.

A nyugati, egészen pontosan amerikai válaszlépésre 1983-ig kellett várni: a korábbi, kisebb teljesítményre képes (740 kilométeres hatótávolság, legfeljebb egy 400 kilotonnás robbanófej) MGM–31A Pershing 1a ballisztikus rakétákat a Pershing II-es rendszer váltotta fel, amelyből összesen 108 indítójárművet helyeztek át a Német Szövetségi Köztársaságba. Az új, 1770 kilométer hatótávolságú rakétákat egy jóval kisebb, „alig" 80 kilotonnás robbanófejjel látták el. Mindez együtt járt a pontosság növekedésével, ugyanakkor biztosította a megfelelő rombolóerőt. 1983 decemberétől pedig Belgiumba, az Egyesült Királyságba, Hollandiába és Olaszországba telepítették az amerikai Tomahawk cirkálórakéták szárazföldi indítású, BGM–109G változatát, amely képes volt a W80 jelű, 150 kilotonnás termonukleáris robbanófejet akár 2500 kilométer távolságra is elrepíteni, s igen pontosan célba juttatni inerciális navigációs rendszerének adatait felhasználva, illetve radarral az előtte lévő területet letapogatva, majd az így szerzett információkat a saját térképadat-bázisával összevetve.

Lépni kellene…

A kialakuló fegyverkezési verseny csillapítását célzó első tárgyalásokra 1980 októberében került sor a semleges Svájcban, közelebbről Genf városában. Az 1983-ban, az első Pershing II-esek beérkezésének hírére szovjet részről megszakított egyeztetéseket Margaret Thatcher brit miniszterelnök személyes közreműködésével 1986-ban sikerült újraindítani. A hosszadalmas alkufolyamat vége lett a csak az amerikai és a szovjet rakétaerőkre érvényes INF-szerződés: a megállapodás sem a brit, sem a francia haderőt nem érintette – s nem volt érintett Kína sem. A szóban forgó rakétarendszereket kölcsönös ellenőrzés mellett fizikailag is megsemmisítették; 1991-re közel 2700 fegyver tűnt el ennek köszönhetően, és Európa egy kicsit biztonságosabb hely lett. De nem sokkal: a szerződés például nem rendelkezett az 500 és 5000 kilométer közötti hatótávolságú légi és tengeri indítású, nukleáris töltetű rakétákról.

A Trump által bejelentett amerikai lépéshez az eddigi hírek szerint a közvetlen indokot az SSC–X–8 néven ismertté vált új orosz rakéta szolgáltatta. A már 1984 óta hadrendben álló RK–55 Relief (SSC–X–4 Slingshot) alapos továbbfejlesztéseként elkészült rendszerről már Barack Obama elnöksége alatt is rendelkezésre álltak olyan információk, miszerint a fegyver vélhetően megsérti az INF-szerződést. Amerikai források szerint az Iszkander-M rendszer részeként használt 9M729 (SSC–X–8) rakéták 2017 februárjában már legalább két zászlóaljnál hadrendben álltak – ez 4-4 indítójárművet jelent, egyenként hat nukleáris töltetű, 480–5500 kilométer közötti hatótávolságúra becsült rakétával. Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára november 12-i beszédében egyértelművé tette: a rakéták megsértik a „történelmi" INF-szerződést, és felszólította Moszkvát, tegyen eleget az egyezmény korlátozásainak.

Mi lehet a válasz?

Az Egyesült Államok számára több válaszlépés is lehetségessé vált, amelyek technológiai szempontból eltérő nehézségeket és eredményeket hozhatnak. Ebben a pillanatban – ellentétben Oroszországgal és Kínával – nincs olyan ballisztikus rakétarendszere, amely közepes hatótávolságban képes nukleáris tölteteket célba juttatni. Az MGM–168 ATACMS Block IVA rakétái is csak 300 kilométerre repülnek el, és kizárólag egy hagyományos, 230 kilogrammos repesz-romboló robbanófejjel rendelkeznek. Az 1991 óta hadrendben álló ATACMS azonban utódra vár: ez lesz majd a jelenleg tervezés alatt álló precíziós csapásmérésre alkalmas rakéta (Precision Strike Missile – PrSM), amelynek hatótávolságát éppen az INF-szerződés miatt korlátozták 499 kilométerre. Nos, ezt a mérnököknek igen könnyű lesz megnövelni. Igaz, ekkor is szükség lenne még egy megfelelően kisméretű, de nagy hatóerejű nukleáris robbanófej kifejlesztésére.

A második lépés a jó öreg Tomahawk-ok ismételt „teherautóra pakolása". A haditechnika jelenlegi fejlettségi szintje mellett most sokkal könnyebb lenne egy járműre épített indítókonténerbe elhelyezni a haditengerészet RGM/UGM–109E TLAM Block IV-es cirkálórakétáit. Sőt, a Romániába és Lengyelországba telepített Aegis Ashore rakétavédelmi rendszer Mk 41 függőleges silói is alkalmasak a TLAM Block IV-esek fogadására.

Ennél – mind pénzben, mind időben – sokkal költségesebbnek ígérkezik egy vadonatúj, kifejezetten középhatótávolságú ballisztikus rakétarendszer kifejlesztése. Kérdés, hogy az egyre fejlettebb rakétaelhárító rendszerek hadrendbe állítása idején van-e értelme egy hagyományos, ballisztikus pályaívet leíró, nem túl nagy sebességű fegyver megteremtésének? Egyes vélemények szerint éppen ezért inkább egy nagy sebességű, a cél felé zuhanás közben manőverezni képes fegyver lenne a megfelelő megoldás. Ezt szintén egy rakéta juttatná fel a világűrbe, majd onnan a légkörbe visszatérve, repülési irányát folyamatosan változtatva nehezítené meg a védelem dolgát. S persze várhatóan a hiperszonikus (a hangsebesség ötszörösénél gyorsabb), irányítható fegyverek elterjedése is segíthet a mostani problémán: ezen az Egyesült Államok mérnökei már intenzíven dolgoznak. Ebben a légierő és a haditengerészet jár az élen, hiszen a hadsereg kezét eddig megkötötte az érvényben lévő INF-szerződés.

A nevető harmadik

Kína őszinte aggodalmának adott hangot az amerikai kivonulás miatt. Ez annak a fényében minimum sajátságos, de érthető diplomáciai lépés, ha figyelembe vesszük, hogy Kína nem részese az INF-szerződésnek és közepes hatótávolságú ballisztikus rakétafegyvereit évtizedek óta zavartalanul fejleszti. Szakértők becslése szerint ma már az ilyen kínai fegyverrendszerek legalább 90 százalékának hatótávolsága éppen az 500–5000 kilométer közötti sávba esik, fenyegetve többek között Guam szigetének kulcsfontosságú amerikai támaszpontját vagy Japán és Tajvan egészét, de Ausztrália északi területeit is.

A kifejezetten a repülőgép-hordozók ellen szánt DF–21-es hatótávolsága is 1500–1700 kilométer közötti: ezt a fegyvert az amerikai hordozókötelékekre leselkedő egyik legkomolyabb veszélyforrásnak tartják. Egyes amerikai szakértők szerint az Egyesült Államoknak szintén szárazföldről, járművekről indítható középhatótávolságú ballisztikus rakétákat kellene kifejlesztenie és a hadszíntérre telepítenie, így ellensúlyozva a most meglévő kínai rakétatechnikai fölényt, és egyben a „senki földjévé" változtatni a Kínához közeli tengereket, a vitatott hovatartozású szigeteket.

Fotó: internet