„Tajvan vagy a Dél-kínai tenger státusza nem tárgyalási alap, hanem vörös vonal”

Senkinek sem érdeke a kereskedelmi háború

„Úgy gondolom, Trump elnök igyekszik felderíteni a mozgásterét: első körben tabuk nélkül minden témát az asztalra tesz, és figyeli a reakciókat" – véli a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető közgazdásza. „Az éremnek két oldala van, a sajtó elsősorban azt emeli ki, ami megdöbbentő vagy hírértékű. Én a magam részéről nem számítok rövid távon totális kereskedelmi háborúra, amit többen is vizionálnak, már csak azért sem, mert a kétoldalú külkereskedelmi áruforgalom éves szinten 600 milliárd dollárra rúg a két ország között. A világ két legnagyobb gazdaságáról beszélünk, az Egyesült Államok számára Kína a harmadik legfontosabb exportpiac, így Washingtonnak sem érdeke asztalt borítani és leépíteni a kereskedelmi kapcsolatokat. Kína komoly felvevőpiacot jelent többek között az amerikai repülőgépgyártás, a jármű- és gépipar számára – azaz többek között olyan termelő szektoroknak is fontos a kínai reláció, amelyeket Trump is fejleszteni szeretne Amerikában. A helyzet tehát nem fekete-fehér, sokkal inkább a kétoldalú külkereskedelem kiegyensúlyozottabbá tétele várható."

Braun Gábor szerint nem valószínű, hogy az új amerikai vezetés egyoldalúan haza akarná telepíteni Kínából a gyártás zömét. „A beruházási döntések felülvizsgálata persze elképzelhető, teljes hátraarc viszont nem igazán. Ugyanakkor a hazai ipar fejlesztése melletti határozott elnöki kiállás az amerikai-kínai relációban is kezdi éreztetni hatását: a kínai, tajvani, hongkongi cégek már proaktív módon kezdenek előhozakodni olyan amerikai beruházási tervekkel, mint például a napokban a Foxconn és az Apple megállapodása, miszerint a tajvani cég egy mintegy 7 milliárd dolláros befektetés keretében az Egyesült Államokban épít okostelefon-kijelző és televíziógyártó bázist. Az alacsony hozzáadott értékű termelés áttelepítése akár a kínai vezetés gazdaságpolitika céljaival is találkozhat: Kína a munkaerő intenzív, olcsó tömegtermeléstől egyre inkább a globális értékláncokban nagyobb hozzáadott értéket előállító, innovatív, technológia- és tőkeigényes ipari termelés irányába igyekszik elmozdulni. Emellett az olcsó tömeggyártás kitelepítése már Kínából is megindult, így például a kínai textilipar ma már jórészt Bangladesben és Vietnamban termel. Ezzel párhuzamosan Kína jelentős külföldi befektetővé lépett elő az utóbbi években, és olyan amerikai, illetve európai brandekbe is bevásárolták magukat kínai nagyvállalatok, mint például a Hilton vagy a Pirelli."

Párhuzamos rendszerek

Az ország sajátos politikai berendezkedésére is tekintettel persze nagy kérdés, hogy ez a gazdasági expanzió mennyire része a kínai nagyhatalmi befolyás kiterjesztésének. „A kínai vezetés mindenképpen arra törekszik, hogy Kína a globális kormányzásban is egyre inkább a gazdasági súlyának megfelelő szerepet játsszon" – szögezi le a szakértő. „Önmagukat továbbra is fejlődő országként definiálják, de nagyobb befolyásra igyekeznek szert tenni a nemzetközi szervezetekben, például az IMF-ben, amelyeket elsősorban az Egyesült Államok és a fejlett országok dominálnak. Ezen túlmenően Kína maga is kezdeményez új együttműködéseket, alapít új intézményeket, továbbá aktívan igyekszik erősíteni a kínai nemzeti valuta, a jüan nemzetközi pénzforgalmi szerepét."

Mindez azonban akár párhuzamos rendszereket is eredményezhet. „Az amerikaiak kivonultak a Csendes-óceáni Partnerségi megállapodásból (TPP), amelynek Kína nem volt a részese, de most akár új lendületet kaphat a térségben az ázsiai ország által támogatott Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (RCEP) megkötése. Ahonnan Washington kivonul, ott Kína a jövőben megjelenhet alternatívaként, legyen szó akár Latin-Amerikáról, akár Afrikában, ahol máris nagyon komoly gazdasági érdekeltségekkel rendelkezik. Ez a jelenlét a kereskedelemtől, a tőkeexporttól kezdve a termelés kihelyezéséig, infrastruktúra fejlesztésig nagyon sok formában megjelenthet. Akár valóban előállhat az a paradox helyzet is, amit a davosi világgazdasági fórumon Hszi Csin-ping elnök beszéde már tükrözött: hogy megfordul a két ország szerepköre. Miközben az Egyesült Államok a protekcionizmus erősítésében és bilaterális megállapodások megkötésében látja a jövőt, addig Kína a multilaterális szabadkereskedelmi megoldások, a piacnyitás, a liberalizáció bajnokaként léphet fel."

A szakértő hozzáteszi: a szavak csak a dolog egyik oldalát jelentik, mindenképpen ki kell várni, milyen gyakorlati lépések követik ezeket. „Úgy gondolom, biztosan lesz eltolódás az amerikai-kínai viszonyban, és Kínának gesztusokat kell majd tennie. Árulkodóak az olyan tények is, hogy például az Alibaba alapítója, Jack Ma az elsők között tett személyes látogatást a Trump Towerben a megválasztott amerikai elnöknél. A kölcsönös érdekeltségek és a szoros gazdasági kapcsolatok miatt senkinek sem érdeke teljesen felrúgni a jelenlegi viszonyokat, hiszen sok szempontból egy »róka fogta csuka« helyzetről beszélhetünk. Hogy csak még egy példát említsek: Kína az Egyesült Államok első számú hitelezője is, hiszen az ország mintegy 3000 milliárd dolláros valutatartalékának jelentős része amerikai államkötvényekben fekszik. Az amerikai államkötvények esetleges tömeges eladása a pénzpiacokon komoly hullámokat gerjeszthet. Vagyis átstrukturálhatók az amerikai-kínai kapcsolatok, de a pragmatikus, akár üzleti alapokon nyugvó kooperáció mindkét félnek létérdeke" – mondja.

Braun Gábor ugyanakkor hozzáteszi: a biztonságpolitika érzékenyebb terület a gazdasági kapcsolatoknál, utóbbiakban mindenképpen nagyobb a felek mozgástere. „Peking számára Tajvan vagy a Dél-kínai tenger státusza, az ország szuverenitásának és területi integritásának kérdése nem tárgyalási alap, hanem vörös vonal. Az Egyesült Államok és Kína között ugyanakkor például a Dél-kínai tenger tekintetében is létezhet egyfajta érdekközösség: a béke és a viszonylagos stabilitás fenntartása mindenkinek érdeke, mert nagyon fontos kereskedelmi útvonalak futnak a térségben. Emiatt aztán úgy vélem, nyílt konfrontáció helyett inkább arra törekszenek majd, hogy egyfajta dinamikus egyensúly álljon fent a térségbeli befolyási övezetek között, és ne billenjen át nagyon egyik oldalra sem a status quo."

Ami Kína globális katonai jelenlétének esetleges jövőbeli kiterjesztését illeti, az ország egyelőre nem mutatott szándékot efféle szerepvállalásainak látványos növelésére. „A kínai politika alapvetően a béke és a nem-beavatkozás elveit szokta hangsúlyozni: nem tűrik el a külföldi hatalmak beavatkozását a belügyeikbe, és cserébe ők sem avatkoznak be máshol. Ez nyilván elsősorban politikai irányelv, amit általános gyakorlatként igyekeznek érvényesíteni, de akár elképzelhető olyan eset is, amikor eltérnének ettől. Kína az elmúlt években azért növelte az aktivitását például nemzetközi békefenntartó műveletekben, de főként az ENSZ keretein belül cselekszenek. A befolyás növelése ugyanakkor itt is cél, hiszen katonailag is úgy tekintenek magukra, hogy az Egyesült Államok után ők a legerősebb hatalom a világon. Mindez elsősorban a közvetlen környezetükben az elrettentés fenntartásában és Kína szuverenitásának védelmében nyilvánul meg" – véli Braun Gábor.

Elméleti szinten is nehéz megjósolni, mi változtathatna ezen: például hirtelen és egyoldalú kínai katonai fellépést eredményezhetne-e más országok területén egy súlyos dzsihadista merénylet Pekingben vagy Sanghajban? „Nem történt még ilyen, így azt sem tudhatjuk, milyen reakciót váltana ki egy hasonló esemény. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy fordulatot eredményezne az eddig követett politikában."

Kína és legnagyobb területű szomszédja, Oroszország viszonya jelenleg stabilnak tekinthető, és rövid távon nem várható nagyobb konfliktus kialakulása a két ország között – annak ellenére sem, hogy gazdasági és geopolitikai téren hagyományosan akadnak köztük komoly érdekellentétek is, de szintén szép számmal van példa közös érdekeltségen alapuló együttműködésre. „A kínai »Egy övezet, egy út« koncepcióba Oroszország is beleillik, keretmegállapodás született egy orosz-mongol-kínai gazdasági folyosó kiépítéséről, de nem kerülhető meg a nyersanyag-import kérdése sem, mint ahogy Oroszország az Európába irányuló kínai szárazföldi árukereskedelemben is meghatározó szerepet játszik. Ezeken a területeken látszólag zavartalan az együttműködés, Peking és Moszkva egyaránt a stabil, zökkenőmentesség kooperációban érdekelt. Én a jövőre nézve is pragmatikus együttműködés erősítésében bízom, bár politikai téren nehéz megmondani, milyen változások következhetnek be az orosz-kínai viszonyban. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Kína elsősorban fontos szomszédként és regionális tényezőként kezeli Oroszországot, nem pedig vele egy súlycsoportban lévő, globális hatalomként – vagyis nem helyezik Moszkvát egy platformra Washingtonnal, és az amerikai kapcsolatokra hagyományosan nagyobb hangsúlyt fektetnek" – mondja Braun Gábor.

Ugyanakkor Kína befolyása Oroszország távol-keleti területein akár fokozatosan erősödhet, ami Szibériában például már nem kizárólag gazdasági, hanem demográfiai szempontból is érzékelhető lehet. Azonban nem valószínű, hogy rövid távon ezek a jelenségek komoly konfliktus kirobbanásához vezetnének a felek között. „Kínának korábban elég sok határvitája volt a szomszédaival, India mellett többek között a Szovjetunióval, majd Oroszországgal is, és ezeket le akarták zárni. Kétlem, hogy ezen a téren negatív változás állna be belátható időn belül. Kínai részről sokkal inkább a puha, például kereskedelmi, beruházási eszközök alkalmazása és óvatos befolyásolás, érdekérvényesítés várható."

2017 nem 1989

A kínai érdekek globális érvényesítésének persze elengedhetetlen feltétele a hátország nyugalma. A 1989-es Tienanmen téri atrocitásokhoz hasonló zavargásokra ugyanakkor azóta sem volt példa. „A felszínen nem tapasztalható komoly, szervezett elégedetlenség" – mondja Braun Gábor. „Biztosat persze ezen a téren sem mondhatunk, hiszen váratlan események bárhol és bármikor bekövetkezhetnek. A Tienanmen téri megmozdulásokra sem számíthatott senki még néhány nappal korábban sem, legfeljebb utólag találhatunk visszamenőleges jeleket. Kínában azóta számos változás történt, és miközben a ’80-as években az ország sok szempontból még egy harmadik világbeli állam képét mutatta, mára már egyre inkább nevezhetjük közepesen fejlett, feltörekvő gazdaságnak. Az átlagjövedelmek, az általános életszínvonal egyaránt jelentősen emelkedett azóta. A vezetés ugyanakkor tisztában van a gyors gazdasági fejlődés társadalmi árnyoldalaival is, amelyek ilyen óriási népesség és terület mellett halmozottan jelentkeznek. Miközben bizonyos városokban – elsősorban a keleti parton – ultramodern negyedek épülnek és a szinte hétről hétre érzékelhető a dinamikus fejlődés, ehhez képest az ország egyes belső és nyugati térségeiben még ma is komoly elmaradottság tapasztalható, ami a társadalom szétszakadásához, országon belüli elvándorláshoz vezethet. Így a politikai vezetés évek óta tudatosan törekszik arra, hogy az infrastrukturális beruházások és az urbanizáció révén a vidéki nagyvárosokat is fejlessze, növelve ezáltal az életszínvonalat és az emberek életminőségét. A társadalmi szétszakadást megelőzendő egy széles középosztály létrejöttére törekszenek, vagyis azt is mondhatjuk: a jólét növelésén keresztül is szeretnék megelőzni a társadalmi elégedetlenség tömeges kialakulását."