Tíz keveset emlegetett, de jelenleg is pusztító háború

A szomáliai polgárháború

Az ország, amelyről mindenki lemondott – leginkább talán így jellemezhetnénk az 1991 óta totális anarchiába süllyedt Szomáliát. Az Afrika szarván elhelyezkedő, valódi, egységes államnak csak nagy jóindulattal nevezhető terület éppen emiatt rég le is került a híradók napirendjéről, legutóbb a kalózellenes nemzetközi műveletek kapcsán lehetett róla rendszeresen hallani, illetve néha az al-Shabaab gerillaszervezet egy-egy újabb véres akciója is átüti a tömegmédia ingerküszöbét. Ezt leszámítva azonban Szomália gondjait régóta nem akarja megoldani a külvilág, mert egyszerűen nem lát rá reményt – márpedig gond továbbra is bőven akad. A milíciák, bűnbandák, törzsi szerveződések és ezek keverékei által uralt országban továbbra is folyamatosan tombol az erőszak, és tavaly is több mint négyezren haltak meg az egyes csoportok tevékenységéből kifolyólag. 1991 óta összesen pedig legalább félmillióan vesztek oda az egykoron Afrika boldogabb államai közé tartozó Szomáliában – az egykori ékszerdoboz, amely eltörött, és miután nem sikerült megragasztani, igazából már senki nem is akar hozzányúlni.

A leggyakrabban csak vazirisztáni háborúként emlegetett fegyveres konfliktus jellemzően közép-ázsiai jellegű: innen, a távolból szinte kibogozhatatlan és megérthetetlen, összesen hányféle különböző frakció és militáns csoport feszül egymásnak, illetve a pakisztáni hadseregnek a 2004 óta tartó, összesen közel 60 ezer halálos áldozatot követelő harcokban. A lényeg nagyon leegyszerűsítve talán úgy foglalható össze leginkább, hogy amikor a pakisztáni hadsereg – a nemzetközi terrorellenes koalíció részeseként – kiterjedt műveletekbe kezdett a térségben rejtőző tálib erők ellen, a lázadók ellenállása fegyveres felkeléshez vezetett a régióban. A háborúskodásban a nemzetközileg is ismert radikális iszlamista ernyőszervezetek, illetve „franchise-hálózatok" mellett ezekkel ellentétes vagy nem teljesen egyező motivációjú törzsi erők, illetve nettó szervezett bűnözői csoportok is részt vesznek. A konfliktusban tavaly több mint háromezren vesztek oda, de intenzitása csökkenni látszik, és javarészt a radikálisok erőinek felőrlése révén az országban a terrorista merényletekben odaveszett áldozatok száma is csökkent tavaly. (Jegyezzük meg: Pakisztán eközben továbbra is fegyverben áll Indiával szemben a kasmíri konfliktus miatt, az itteni határvidékeken is csaknem kétszázan vesztették életüket tavaly különféle fegyveres akciókban.)

A harmadik szudáni polgárháború

A nyugati médiában az ország 2011-es kettészakadása óta viszonylag kevés szó esik a szudáni harcokról, pedig Afrika egykor legnagyobb területű államában azóta is több fronton folyik a harc. A kartúmi központi kormányzat immáron öt éve harcol az ország déli régióiban egy igen militáns felszabadítási mozgalommal, amely az önállóvá vált dél-szudáni erők szövetségeseként folytatja annak törekvéseit. Ez a gyakran csak harmadik szudáni polgárháborúként emlegetett konfliktus mára ráadásul sok szempontból összecsúszott a továbbra is létező darfúri krízissel, és jelenleg egyáltalán nem tűnik úgy, hogy belátható időn belül konszolidálódna a helyzet. Az országban tavaly több mint kétezren haltak meg az említett harci cselekmények következtében: a 2003 óta húzódó darfúri válság áldozatainak összesített száma a kétszázezret közelíti.

A dél-szudáni polgárháború

Dél-Szudán államisága vérben fogant, és egyelőre kevés jel mutat arra, hogy a 2011-ben létrejött ország tartósan is berendezkedhetne valami másra, mintsem szüntelen, változó intenzitású konfliktusok sorozatára. A 2013-ban kezdődött brutális polgárháború olyan káoszban folyik, hogy még azok létszámát sem sikerült pontosan megbecsülni, akik odavesztek a kormányerők és a lázadók harcaiban: bizonyos, hogy tízezer fölött van a halálos áldozatok száma, de egyes kimutatások szerint ennek ötszöröse is elhunyt a tűzharcokban, robbantásokban, emberrablásokban. A szimplának szintén nem tekinthető hatalmi és pénzügyi kérdéseket itt is súlyos, kívülről szinte átláthatatlan, gyakran évtizedekre visszanyúló hátterű törzsi ellentétek súlyosbítják. A harcokban tavaly több mint háromezren vesztek oda.

A Szövetséges Demokratikus Erők háborúja Ugandában és Kongóban

A ’90-es évek közepén aktivizálódott, ugandai székhelyű Szövetséges Demokratikus Erők (Allied Democratic Forces, ADF) nevű iszlamista gerillaszervezet a központi kormányzatok megdöntését tűzte ki célul mind Ugandában, mind a Kongói Demokratikus Köztársaságban, és ugyan a konfliktusnak voltak intenzívebb és kevésbé intenzív szakaszai, a több mint húsz éve folyó harcokban így is több ezer ember veszett oda, csak a tavalyi év során közel négyszázan. Mint a hasonló szervezetekét általában, úgy az ADF mibenlétét is elég nehéz lenne feketén-fehéren meghatározni: a titokzatos, tavaly letartóztatott Jamil Mukulu vezette csoportok éppúgy aktívan terjesztik zavaros ideológiájukat, mint ahogy ennél jóval pragmatikusabban bekapcsolódtak a térségben zajló fegyver-, illetve facsempészetbe is, vagyis a szervezett bűnözés bizonyos szegmenseit is irányítják a régióban. A konfliktus 2013 óta némileg intenzívebben folyik, mint az azt megelőző években – egyelőre nem látszik tisztán, hogy a karizmatikus Mukulu letartóztatása hosszabb távon miként befolyásolhatja az ADF túlélését.

A kolumbiai gerillaháború

Szintén változó intenzitású, az utóbbi években jelentősen enyhült háború zajlik immáron több mint fél évszázada Kolumbiában, ahol 1964-ben lázadt fel a kormánnyal szemben a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) gerillaszervezet. A radikális baloldali forradalmi csoportok, illetve a velük harcoló központi kormányzati erők összecsapásaiban milliók váltak hontalanná, és több mint 220 ezren haltak meg azóta – a világ egyik legrégebben folyó és hosszabb távon nézve a jelenkor egyik legpusztítóbb háborújáról beszélünk tehát, és mivel Kolumbiáról van szó, aligha lep meg bárkit is, hogy a szervezett bűnözés itt is elég alaposan rátelepedett a zavaros állapotokra, vagyis semmi sem fekete-fehér. Mivel a FARC elleni műveleteket az utóbbi évtizedekben Washington is egyre intenzívebben támogatta, a gerillaszervezet nagyon meggyengült a 21. században, és keresi a párbeszéd lehetőségét, illetve a megegyezést a bogotái kormányzattal. A felek a múlt héten már azzal a kéréssel fordultak az ENSZ-hez, hogy küldjön nemzetközi missziót az országba a tűzszünet és a lázadók lefegyverzésének ellenőrzésére.

Iszlamista lázadók a Fülöp-szigeteken

Magyarországról nézve nagyon messze van, így az olvasó szeme sokszor át is siklik a régióból érkező, véres merényletekről vagy összecsapásokról szóló híreken, pedig a Moro Nemzeti Felszabadítási Front nevű muszlim lázadómozgalom kisebb-nagyobb megszakítások mellett 1969 óta vívja harcát a mindenkori manilai központi hatalommal szemben. A több évtizedes fegyveres harcok után a gerillák 1996-ban kiegyeztek a kormánnyal, ám nem kellett leszerelniük, így a mai napig rendszeresen összecsapnak a központi erőkkel, ha éppen valami vitájuk támad például a húsz éve megkötött egyezmény betartása vagy kiterjesztése kapcsán. Az egyenletet tovább bonyolítja a ’90-es évek elején alapított, radikális iszlamista Abu Szajjáf ténykedése, amely mind a kormányzattal, mind a Moróval harcol. A Moróhoz köthető akciókban 1969 óta több mint 120 ezren vesztek oda, ebből tavaly több mint százötvenen.

Szeparatisták Hszincsiang-Ujgurban

Kína legnagyobb tartománya, Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület egyben a második legkevésbé népes is Tibet után: 1,66 millió négyzetkilométeres területét mindössze 21 millióan lakják. A pekingi tájékoztatás sajátos voltára tekintettel a világ ma is keveset tud az itt zajló katonai műveletekről, az azonban biztos, hogy a helyi – gyakran iszlamista színezetű – szeparatista mozgalmak 1955, azaz a terület hivatalos kínai tartománnyá minősítése óta folytatják függetlenségi harcukat. Ezt a szovjet-kínai viszony eljegesedése idején ráadásul moszkvai támogatással tették – részben erre válaszul támogatta Kína később az afgán mudzsahedeket később, akik részére egyébként pont Hszincsiangban működtettek kiképzőtáborokat. A konfliktus modern szakaszának megnyilvánulásai széles skálán mozognak, békés – majd szétvert – tömegmegmozdulások éppúgy előfordulnak a területen, mint véres, civileket sem kímélő terrormerényletek, ugyanakkor Hszincsiangban az utóbbi évtizedek során gyökeret vert néhány külföldről érkezett, radikális iszlamista szervezet is, ami ürügyként kapóra is jött a központi kínai hatalomnak a rendcsinálásban. Biztosnak tekinthető adatok ugyanakkor nem állnak rendelkezésre az áldozatok számáról: az utóbbi tíz évben összesen bizonyosan ezer fölötti a halálos áldozatok száma, ebből tavaly csaknem kétszázan vesztették életüket.

Egy akár elfeledettnek is tekinthető fegyveres konfliktus Közép-Ázsiából, amelyben ugyanakkor tavaly is csaknem kétszázan vesztek oda, és már 1948 óta húzódik. Az origóban itt a beludzsok függetlenségi harca húzódik meg: ez az ősi, a médektől, illetve a perzsáktól származó, de a kurdokkal is rokonságban álló, szunnita muszlim vallású népcsoport elsősorban Kelet-Iránban, illetve Nyugat-Pakisztánban él, és radikálisaik megszállóként tekintenek mindkét ország központi erőire. A számos frakcióra tagozódott, céljaikban és eszközeikben sem mindig azonos szervezetek az évtizedek során számos hullámban szálltak síkra függetlenségükért elsősorban Pakisztánban, és az utóbbi bő tíz évben erősödtek fel megmozdulásaik Iránban is, egyelőre kevesebb sikerrel. A legismertebb helyi szervezet, a Beludzsisztáni Felszabadítási Hadsereg egyébként többek között például a britek terrorlistáján is szerepel. A veszteségmérleg mindenesetre itt is sok ezer fős a ’40-es évek vége óta.

A mianmari polgárháború

Lassan hetven éve folyik, így szintén a legrégebbi gyökerű fegyveres konfliktusok közé sorolható, noha az egykori Burma számtalan változáson ment keresztül, mióta a gyarmati függetlenséget elnyerő országban a hatalomért versengő erők először egymás torkának estek 1948-ban – nem véletlen, hogy gyakran még arról is vita folyik, mennyire tekinthetők egyáltalán azonos konfliktusnak az egyes szakaszok. A központi hatalmat több fronton, számos régióban és vegyes összetételben, vegyes motivációkkal támadó lázadó erők mindenesetre az utóbbi években is keményen mentek szembe a katonai juntával, illetve ennek leágazásával, a Szolidaritás és Fejlődés Szövetsége Párttal. A konszolidáció mindenesetre még messze van: hiába aratott földcsuszamlásszerű győzelmet a tavalyi választásokon a jelképpé vált ellenzéki vezető, a Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Csi szervezete, az átmenet nehezen és finoman szólva sem úgy indult meg, ahogyan az mondjuk egy igazi demokráciában elvárható lenne. Egyes becslések szerint mindenesetre az országban 1948 óta 200-300 ezren is erőszakos halált halhattak valamelyik polgárháborús hullám okán (tavaly csaknem kilencszázan vesztek oda), és akkor a rezsim által megkínzottak és bebörtönzöttek százezreiről még nem is beszéltünk.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)